Belamikám, eljött a maga ideje. Mehet fagyoskodni a focimeccsre, mert elkezdődött a tavaszi szezon – vigyorgott a külváros nyugalmazott szépfiújára Cink Enikő, és közben akkorát kacsintott, hogy alig mosott műszempillája belepottyant a sör habjába. A Zsibbadt brigádvezetőben persze többen felkacagtak, őket Belami tekintetet szögezte nyársra, mások viszont visszahúzódtak italuk árnyékába, arra gondolván: vasárnap délelőtt mégiscsak jobb elkerülni az ebédosztás előtti gyomorforgató pofozkodást.

- Ha tudni akarja, bizony már felkészültem a szurkolásra, és tőlem eshet is, fújhat is, egy-egy meccsre akkor is kimegyek minden hétvégén, ha kivirágzik a kapufa.

- Menjen is, csak menjen. Attól nem kell rettegnie, hogy a nagy tömeg miatt összedől maga alatt a lelátó – feszült a vigyor már Minek Dönci arcán is, aki egy kisebb korty sör (fél korsó) lenyelése után már hosszasabb fejtegetésbe kezdett arról, hogy a magyar foci meghalt, és ezen már nem lehet változtatni. Mert hogy a nép elfordult a labdarúgástól. Amin nem lehet csodálkozni, hiszen a színvonal olyan mélyen van, ahova még a béka fenekét sem engedik be.

Dönci után Firnájsz Egon és Ló Elek is szidta egy kicsit a magyar focit, ahogy az immáron évtizedek óta kötelező napirend a magyar kocsmákban, és tették ezt oly hevülettel, hogy mindketten kipirultan várták – na, Belami, a futball nagy barátja erre mégis mit lép?

De Belami nem lépett. Csak ült foltozott nadrágján, majd egy könnyed kérdéssel lendített egyet a társalgás kerekén.

- Ha maguk évek óta nem voltak meccsen, honnan tudják, mégis milyen a magyar foci?

Csend, majd harsány röhögés következett. És persze Józsi csapos csapkodása a felmosóronggyal, mert – mint később mondá – csakis így tudta elkerülni, hogy ne halljon bele a röhögésbe.

- Honnan tudjuk? Hát nézze már meg, hol tart a válogatottunk? Mikor jutottunk ki utoljára bármilyen világversenyre is? Vagy a klubcsapatok. Még a dél-albán kerületi bajnokság kiesője is tovább menetel a nemzetközi kupában, mint a magyar bajnokcsapat – szórta a szót Józsi, és hajlongva köszönte meg a viharos tapsot.

- Meg egyébként is: a nézőszám megmutatja, mennyire mélyponton a mi focink. Éppen most olvastam, hogy az átlag, meccsenkénti nézőszám egy-egy fordulóban jó, ha eléri a kétezret. Na, ezért aztán kár lenyírni a füvet – vette ki részét a vitából Mell Linda is, pedig ő egykoron oly szerelmes volt a Dűjj Előre SC balbekkjébe, hogy erős felindulásból még a lesszabályt is majdnem megtanulta.

- És maguk szerint a vízilabdánk mégis milyen? - kérdezte váratlanul Belami.

- Na, most ez hogy jön ide? - dőlt hátra a székén kiguvadt szemekkel Heveny Béci. - Természetesen remek. Mit remek? Szuper! Mi vagyunk a legjobbak a világon, háromszor egymás után nyertünk olimpiát, tele vagyunk világklasszisokkal.

- És póló meccsen mikor járt utoljára? - kérdezte Belami.

- Hogy én? De miért fontos ez?  - nyújtotta a szót Béci.

- Csak. Mert tudom, hogy még uszodát sem látott belülről. Mint ahogy azt is tudom, hogy a világhírű magyar póló meccseiért ugyan rajongunk tévén keresztül, ha eljön egy-egy világverseny. De kimenni egy bajnokira? No, azt már nem – lobogtatott egy papírost Belami.

- Ez otthon nyomtattam ki a számítógépemről. És tudják mi van rajta? Elárulom: az OB I-es bajnokság őszi idényének átlagnézőszámai. Ebből kiderül, hogy legtöbben az Eger meccseire mentek ki, átlagosan 750-en. De például a Szolnok mérkőzésein – pedig ott aztán van világsztár meg szipi-szupi vízipóló aréna – meccsenként 500-an voltak, az Fradi átlagnézőszáma 191. Hogy Szegeden az összes hazai meccse összesen sem vettek meg kétezer jegyet, no, azt nagyon nem csodálom, mert arrafelé nem fedett sportuszodában, hanem egy felfújt disznóhólyaghoz igencsak hasonlatos sátorponyva alatt ácsoroghatnak a nézők.

- És ettől jobb a magyar foci? - kérdezte Cink Enikő.

- Nem jobb. Csupán arra szerettem volna rámutatni, hogy ebben az országban nincs összefüggés a színvonal és a nézettség között. Azt már szóba sem hozom, hogy egy kajak-kenu magyar bajnokságra a versenyzőkön és a rokonokon, barátokon kívül szinte senki nem kíváncsi, pedig abban a sportágban aztán kombájnnal aratjuk az aranyérmeket.

- Vagyis?

- Nincs vagyis. Csak számok vannak, meg statisztikák. És persze emberek, akikről nem tudom mit csinálnak hétvégeken, de hogy nem sportmérkőzésekre járnak, az már biztos. És közben irigyelt sportnemzet vagyunk. Na, erre varrjanak gombot – bújt el télikabátjában Belami, majd lassan kikacsázott a kocsmaajtón, mint akinek sürgős elintéznivalói vannak a magyar sportnézőszám felvirágoztatásában.

Bátyi Zoltán

Na, akkor most ki is itt a bunkó? - kérdezte Snájdig Pepi, és arca olyan talányos vigyorba öltözött, hogy Béla, a falon gubbasztó, piacról származó légy ijedten rezzent össze. Attól tartva, Pepi nem kérdez, inkább provokál, és a Zsibbadt brigádvezető nevét viselő kocsmában az efféle magatartás gyakran járt már erős felindulásból megkezdett, társtettességben megvalósított pofozkodáshoz.

Ám Snájdig úr kijelentését inkább unott, mint döbbent csend fogadta. Olyan némán ültek a törzsvendégek a törzsasztaluknál egyenes törzzsel, mint akik arra várnak, a folytatás majd csak rejt némi izgalmakat.

- Szóval azt kérdeztem, ki itt a bunkó? - újrázott Pepi, majd egy újságot kezdett el lobogtatni, aminek címoldalán vaskos betűkkel olyan szöveg állt, amilyet nyomtatásban eddig még senki nem látott a Panel Pál lakótelepen.

- Ugye nem azt akarják mondani, hogy nem hallották, milyen szavakkal lepte el az egész magyar sajtót az ország egyik leggazdagabb, roppant befolyásos embere? - nézte a még mindig hallgató sörbarátokat Pepi. A fent említett sörbarátok ettől felbátorodtak. Majd elkezdtek káromkodni, és ezt hallván egykor volt, szódás lovakkal is rendelkező kocsisok úgy pörögtek a sírjukban, mint az atommagot nyelt búgócsiga. Lecsillapodván volt, aki egyszerűen az után érdeklődött, vajon miféle iskolákat járt ki ez az embernek látszó oligarcha? Más azt kérdezte: hol tanult illemet, szóhasználatot, egyáltalán tud-e késsel-villával enni, vagy röptében harapja át a csirke nyakát?

- És mire figyelmeztette a kedves mamája még gyermekkorában? Tudják, amikor még a csattogós falepkét huzigálta maga után a homokozóban, hogy öregségére, megtollasodván, tetszelegve a hú, de befolyásos magyar vagyok pózában, efféle kijelentésekre ragadtassa el magát? - csóválta Smúz apu fejét Firnájsz Egon. Közben azon agyalt: vajon ez az ember miket mondhat a munkatársainak, ha a miniszterelnökéről így nyilatkozza teli a magyar sajtót.

- Mi van? - kapta fel a fejét Cink Enikő, zavaros tekintetén jól tükröződött mély butaságának feneketlen kútja. De az is: fogalma sincs, kiről és mit beszélnek felhevült társai.

- Encike, maga tényleg egyszerű, mint egy barlangrajz. De annyi azért csak eljutott a tudatáig, hogy a legnagyobb magyar médiaguru, bizonyos Simicska úr, aki ma már főszerkesztő is, milyen alpári szavakkal fröcsögte tele a vele készült interjúkat, miközben a keze alatt dolgozó sajtómunkásokat a szerkesztőik talán éppen egy rossz hasonlat miatt állították a szőnyeg szélére.

- Milyen szőnyeg? Milyen széle? Milyen Simicska? - bámult bele a poharába Enikő, jelezvén – eljutott az ittasság azon fokára, amikor az ember – miként azt Belami halkan megjegyezte – elkezd simicskásodni.

- Na, a tocsikolás óta efféle szót nem hallottam – vigyorgott Plüss Eta, felidézve azokat a régi szép időket, amikor még 7-800 millió forintos sikerdíj elég volt ahhoz, hogy valakiből ige legyen. - De mégis, mit ért ez alatt, Belamikám?

- Mégis, mit érthetnék? A gazdasági elit egyik képviselőjének őszinte megnyilvánulását? A szellemi trágyában fetrengésnek azt a fokát, amire talán akkor sem számítottunk, ha tudtuk: mifelénk olyan ember is beférhet az elit kategóriába, akit – viselkedése miatt – még Józsi csapos is úgy rúgna ki a Zsibi ajtaján, hogy a feje sem érné a földet. A lábáról meg ne is beszéljünk.

- Szerintem is inkább a feje az érdekes. Azt mondták rá, teli van ésszel. És lehet benne valami, mert állítólag még nálam is gazdagabb – vigyorgott Bika Jenő, aki csak azért tudja, hogy létezik tízezer forintos, mert látta az újjá varázsolt bankjegy képét a híradóban.

- Hogy mennyi pénze van, ez aligha tartozik ránk. De az már inkább aggaszt: nálunk nem telhet el úgy egy évtized, hogy valaki ne szolgáljon, hogy finom legyek, furcsa példával a köznépnek? - vette vissza a szót Belami. - Mert hogy még jól emlékszem olyan miniszterelnökre, aki egy egész hivatalos felszólalást cifrázott ki káromkodásokkal, kurvázva a saját országát, beismerve annyi hazugságot, hogy rögvest igazságbeszéd lett belőle. Most meg jött Simicska... Ezek egy istállóban tanulták a jó modort? És hányan lehetnek még, akik büszkén lépdelnek a közszereplők hosszú és méltóságteljes sorában, hogy aztán váratlanul oda..., szóval odacsináljanak az asztalra. És akkor még csodálkozunk, hogy az interneten kommentelők leggyakoribb szava szexuális aktusra utal, a legkedveltebb megszólítás pedig lassan a mocskos hernyó lesz?

- Miért, maga csodálkozik? Mert én már semmin sem. Legfeljebb azon, ha Link Egon egyszer megadja az adósságát - vonta meg a vállát Józsi csapos. Miközben azon agyalt, vajon miket kiabálna gazdasági érdekeiben sértett Simicska úr, ha annyi pénzből kellene megélni, amennyiből azok élnek, akiknek minden hónap huszadika után már csak káromkodásra futja...

Bátyi Zoltán

Elárulná, mit keres olyan cikázó szemvillanásokkal a napilapok hasábjain? - állt Belami mögé Snájdig Pepi a Zsibbadt brigádvezető nagytermében. Írhatnám úgy is: a Panel Pál lakótelep elhíresült kocsmájának egyetlen termében (nem számítva a budit, ahol eddig már 328 ÁNTSZ-ellenőr kapott szívgörcsöt a látványtól), de hát az mégsem lenne olyan elegáns így, báli szezon idején. Mint ahogy Belami válasza sem sorolható a legveretesebb, magyar nyelven tett megnyilatkozások közé, ugyanis a tényközlést egy cifra káromkodással vezette be. Ennek idézésétől most eltekintünk, ám a lényeg talán így is érthető:

- Hogy mit keresek? Hát a boltosok nyilatkozatait, amelyben örömmel, sőt mi több, a meghatottságtól könnyes szemekkel és még könnyesebb szavakkal közlik a nagyérdemű vásárlóközönséggel: tekintettel az évek óta nem tapasztalt benzinár csökkenésre, hány százalékkal mérséklik a náluk kapható termékek árait.

- Tessééééék? - nyúlt Snájdig szája, mint a kétnapos, gumírozott teszkókifli, de még Bika Jenő is jelezte, hogy nem igazán tudja követni a külváros nyugalmazott szépfiújának eszmefuttatását.

- Mit nem lehet ezen nem érteni? – ugrott fel a székéről Belami, majd egy ki tudja honnan szerzett fehér lapot kapott elő a zsebéből, azt rögvest kirajzszögezte a Minek Dönci homlokát takaró sapkára. Ezt követően Józsi csapostól zsákmányolt egy tollhoz hasonlatos tárgyat. És – mint mondta – szemléltetésül egy grafikont rajzolt, hogy még az is lássa, miről beszél, akinek agyműködésétől nem igazán elvárható, hogy alámerüljön a közgazdaságtan rejtelmeibe.

- Mint látják, itt a papír tetején látható egy iksz, ami azt mutatja, hol is tartott a benzin ára mondjuk egy évvel ezelőtt – nyújtózkodott Belami, hogy minél magasabban tudja a papírra illeszteni a jelet. - Ezt pedig itt a lap alján azt jelzi, hol áll most a benzin ára – guggolt le a kiérdemesült szépfiú, de olyan mélyre, hogy orrát kidörzsölte a közelben ácsorgó Plüss Eta gumicsizmája.

- Na most kérem: az első iksz idején a boltosok bejelentették, hamarosan tömeges öngyilkosságot követnek el, mert az irtóztatóan magas üzemanyagárak miatt oly mértékben megdrágult a termelés, a szállítás, de még a svájci sapkán fityegő villámhárító is, hogy azt már nem lehet kigazdálkodni. Vagyis senki ne lepődjön meg, ha egy közepesen dagadt zsömle cserearányos lesz a Hollandiából importált gyémántgyűrűvel. A kamionosok azt panaszolták a médiában, hogy nincs más útjuk, mint áttérni a lendkerekes négyökrű szekérre, mert ennyi pénzt már nem lehet kifizetni a naftáért, tartalékaikat feléltél, autójuk tankja szárazabb, mint a Szahara. Emlékeznek még ezekre a szavakra? - zárta monológját Belami. Majd látva a butábbnál is butább tekinteteket, így folytatta.

- És bizony akkor emelkedtek is az árak. Aztán most itt ez a másik iksz – mutatott Belami a papír alján tartózkodó jelre –, a benzin olcsóságát jelzi, de csodák csodája, mindenki hallgat. A kamionos nem nyilatkozik: itt az ideje, hogy olcsóbban szállítsak, a pék nem mondja, holnaptól 150 forint helyett csak 120 lesz a túrós-mákos csigaház, krumplisalátával. Egészen pontosan minden kereskedő, szolgáltató hallgat, mint  - és ekkor Belami kereste az odaillő szót –, mint nyuszi a fűben.

- Pontosabban magyarázza: nem olyan szoros az összefüggés a benzinárak csökkenése és a termékek árai között, mint azt a laikusok gondolják – szólt közbe Firnájsz Egon, és vidáman kirúgta a széket Cink Enikő alól, mert azt gyanította: Encike, mérhetetlen sok eszével netán bekapcsolódik a beszélgetésbe.

- Vagyis azt mondják, át vagyunk verve? - ráncolta a homlokát Hergejj Bella, aki különösen árérzékennyé vált, mióta munkanélküli státuszban kereste a helyét a magyar gazdaság körforgásában.

- Átverve? Ugyan, hova gondol? Csupán egy különleges országban élünk. A világ olyan pontján, amit a világgazdaság hatásai csak akkor érintenek, ha azok áremeléssel járnak. Gondoljanak olyan legendás időkre, amikor a nem lesz gázáremelés kormánya tizenhatszor emelte a gáz árát. Ám messze elkerülnek eme hatások, ha árcsökkenés üt be. És mindig mindenre van magyarázat. Mert ha a magyarázkodás olimpiai sportág lenne, mi selejtező nélkül indulhatnák az összes olimpián – ült vissza a helyére Belami. Majd szúrós szemmel nézett Józsi csaposra.

- Hiába bámul rám. Mert az igaz, hogy olcsóbb a benzin, de drága a víz, így tőlem ne is várják, hogy kevesebbért mérem a fröccsöt – jajgatott Józsi, majd elegáns mozdulattal levakarta arcáról azt a felmosórongyot, amit Snájdig Pepi ajánlott küldeményként postázott neki Belami közgazdasági jellegű előadása után.

Bátyi Zoltán

Aztán tudják-e maguk, milyen nap van ma? Az esős, a hideg, a januári, egyszavas válaszokat nem fogadom el - nézett körbe a Zsibbadt brigádvezetőről elkeresztelt kocsma törzsközönségén Belami. A törzsközönség is nézett, jobbára kifele a fejéből, de oly bánatosan, hogy Béla, a falon legelésző, nyárról itt felejtett légy is sírva fakadt.

- Mégis mit vár? Mit mondjunk? - tördelte a csendet, meg a kezét Plüss Eta, s közben azon agyalt, nem kéne-e egyszer úgy igazán elverni Belamit, mondjuk erős felindulásból, de jobbító szándékkal az aljas indokból elkövetett provokációi miatt.

- A maga szappanoperákon hizlalt elméjét ismerve, kegyedtől túl sokat nem várok. De hátha akad olyan ember a söröskorsók mögé bújva, akinek mond az a szó valamit, hogy kultúra.

- Na, csak semmi személyeskedést, mert könnyen előfordulhat, hogy a körömreszelőmmel rajzolom át a mosolyt azon a bamba arcán - vágott vissza Etus. Majd bővebben is kifejtette, hogy őt már gyerekkorában, a konyhaasztal körül kergetve is a kultúra szeretetére nevelték, amikor éppen nem fakanállal verték a hátsóját, mert fölfalta a spájzba dugott lekvárt.

- Kíméljen meg az önéletrajzától - legyintett Belami, és Snájdig Pepi felé fordult, aki egy bulvárlapot lobogtatva azt ordítozta: ő bizony minden nap olvas újságot, vagyis rajta tartja a kezét a kultúra történéseinek ütőerén. Így például pontosan tudja, melyik színésznő kivel, és mióta, mint ahogy azt is, hányszor kábítózott az a művész, aki korábban alkoholista volt.

-Egyébként meg mi baja a szappanoperákkal? Igenis nagyon jók, a valós életet mutatják be. Sőt mi több, a filmeket megszakító reklámokból azt is megtudhatjuk, mit szedjünk vizelési gondokra, ha éppen nem korpásodik a hajunk a lábgombától - tette közkincsé tudásának mintegy 99 százalékát Bika Jenő.

Mivel a kocsmára újfent egész fenekével ráült a csönd, Belami ismét feltett egy kérdést, ami tulajdonképpen inkább felsorolásként kerül majd be a Zsibi történetét feldolgozó komolyabb enciklopédiákba.

- Könyvek,  versek, próza, színház, dráma, opera, festészet, szobrászat. Ezek a szavak mondanak maguknak valamit.

- A dráma? Már hogyne mondani. Különösen úgy huszadika után, ha belenézek a pénztárcámba - vigyorgott Firnájsz Egon.

- És 22-én? - nyomta tovább a szópedált Belami, mert eldöntötte, akkor is pozitívan gondolkodik, ha lánctalpas rántott lovak esnek az égből. - Mondjuk januárban? És mondjuk azt: Kölcsey Ferenc.

- Mondjuk... De azért rendeljenek is, mert az állam nagyon várja a jövedéki adóbevételt - szólt közbe Józsi csapos. Belami pedig szomorúan látta, hogy a teremben ülők többsége (rajta kívül 100 százalék) olyan réveteg tekintettel nézi a semmit, hogy rajtuk már komolyabb klinikai beavatkozás sem segíthet.

- Január 22-e amagyar kultúra napja.1989óta ünnepeljük meg január 22-ét annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc1823-ban ezen a napon tisztázta le a Himnuszkéziratát - bújt elő egy hang a vécé mellőli sarokból, ahol Smúz apu vonult illegalitásba egy félig elszívott szál cigivel.

- De minek ezt feszegetni, édös Belamikám - fűzte hozzá az öreg. - És leginkább, miért kell szívatni szerencsétlen Zsibi munkába megfáradt népét. Hiszen nem ők tehetne karról, hogy az élet momentán nem erről szól. Hiszen melózni kell, pénzisten imádni, meg agyat mosni minden este olyan bűvös dobozok előtt, amikben különböző televíziós csatornák azon versengenek, melyik tud több rossz hír közölni, véres hullákkal, hogy aztán ráborítsa kedvelt törzsközönségére a 762. sorozat 839. részt, amelyben Dulcínea azért nem lehet Armandóé, mert Juanita apja láncfűrésszel kivégezte Luis Domingo Fernandez keresztlányának kedvenc bejárónőjét, akit Gonzalestől esett teherbe, meg a meszes gödörbe. Ez most a kultúra, nagy tételben. És ettől azért nagyon ne várja, hogy majd mindenkinek a Himnusz, meg Kölcsey úr jut az eszébe - dörmögte Smúz apu. Majd felállt, és bejelentette: hazamegy könyvet olvasni. Méghozzá olyan könyvet, amiben egy szó sem esik miami, New York-i, párizsi, római helyszínelőkről, de még Győzike kedvenc zebrabőrös csizmájáról vagy Nócika rózsaszínű mobiltelefonjáról, amit majdnem leejtett.

- Olvas? Na, az szép dolog - bólintott Heveny Béci, és emlékei mélyéről előbukkantak olyan idők, amikor még Rejtő Jenő könyveit még több százezer példányban kínálták, és több százezren vették is. A gyerekek Verne Gyulát olvastak, nem esemest, a telt házas moziban meg Páger Antalt, Tolnay Klárit nézték a Pacsirta című filmben.

- És maga, Belami? Maga mit tervez ma estére a magyar kultúra napján? - nézett hátra Smúz apu az ajtóból. De a külváros nyugalmazott szépfiúját már nem látta sehol. Székén egy Krúdy Gyula nevű bácsi ült, aki éppen Józsi csaposnak intett, sert kérvén, kicsinyke habbal.

Bátyi Zoltán

Amit én egyszer megmondok, az meg van mondva - csapott az asztalra Bika Jenő a Zsibbadt brigádvezető emlékét nevében őrző kiskocsma sarki asztalánál. Eközben tekintete cikázva vizslatta, akad-e olyan a Panel Pál lakótelep kulturális központjában, aki kételkedik ebben az emberiség szempontjából oly fontos igazságban.
- Miért, mostanában éppen mit mondott meg, bátran, miként a nyúl? - vigyorgott rá Snájdig Pepi, abban bízva, a hideg januárt csak sikerül felmelengetni egy jó kis vitával.
- Például azt, hogy 2015-ban új életet kezdek, és nem nyalogatok többet pálinkás betonkockát. Ezt tekintheti fogadalomnak is - nevette el magát Bika Jenő, mert érezte: életében először kitalált olyan fogadalmat, amit sikerül is betartania.
- Én meg azt fogadtam meg, hogy az idén nem szokok le a dohányzásról - pattant fel a székéről Firnájsz Egon. - És tudják miért ezt fogadtam meg? Mert eddig még soha semmilyen tervemet, ígéretemet, fogadalmamat nem tudtam betartani. Na már most - emelte Egon ég felé a kezét -, ha ezt sem tudom betartani, azt jelenti, hogy leszokok a cigiről, vagyis egészséges leszek, és még annyi pénzem is megmarad, hogy Bill Gates urat elemészti a sárga irigység.
- Na, eddig is tudtam, hogy magát az esze miatt nem fogják spirituszba tenni, de hogy ekkora ökörséggel zavarja meg mások nyugalmát, azért nem vártam volna - vonta meg a vállát, valamint Egonba vetett összes bizalmát Plüss Eta, közölve: az újévi fogadalom legalább annyira fölösleges, mint lendkerekes egeret patkolni, más dolgokról nem is beszélve.
- Én ebben nem vagyok olyan biztos - szólt közbe Belami. - Ugyanis úgy látom, van ennyi baj ebben a világban, hogy éppen ideje lenne, ha nagyon sokan megtennék és betartanák a maguk fogadalmukat, és az sem baj, ha nem új év alkalmából.
- Hát ezzel meg mit akar már megint mondani? - vonta összes bozontos szemöldökét Minek Dönci, mint tette egykoron bizonyos Rózsa Sándor nevezetű egyén, miközben hol a saját, hol más a lovát ugratta.
-  Csupán csak azt, hogy például mi mindannyian megfogadhatnánk: 2015-ben...
- Nem, a sörömről nem mondok le! - sikított Hergejj Bella.
- Várjon már, szépasszony, legalább a mondatot hadd fejezzem be. Szóval megfogadhatnánk, hogy sokkal türelmesebbek leszünk egymáshoz. Így például meghallgatjuk a másikat, és nem hisszük azt, hogy csak a mi igazságunk az egyetlen és megdönthetetlen igazság. Aztán ígérjük meg: többet mosolygunk, mint panaszkodunk, mert az élet mégiscsak szép dolog. De ha mégsem szép, egy biztos, a panaszkodástól nem lesz szebb.
- Hogy maga milyen okos! Most már elhiszem, hogy nem villával eszi a húslevest - rúgott Cink Enikő a külváros nyugalmazott szépfiújának széklábba, de Belamit nem tudta kizökkenteni sem nyugalmából, sem fenéktámaszából.
- Aztán megfogadhatnánk, hogy írunk egy levelet a nagyon gazdag magyaroknak meg a multik vezéreinek. Arra kérve őket, hogy fogadják meg: ebben az évben nem csak azzal törődnek, mennyivel nő a vagyonuk, hanem azzal is, hogy ebből a vagyonból mennyit juttatnak azoknak a szegényeknek, akik nem olyan szerencsés csillagzat alatt születtek, mint ők.
- Na, ez mán teccik! - kiáltott fel Plüss Eta. - És a bankárok is fogadják meg, hogy többet nem vernek át csalfa, lap alján kisbetűs szerződésekkel.
- És a fővállalkozók is fogadják meg, hogy az alvállalkozókat hamarabb fizetik ki, mint hogy megvennék a legújabb szállodájukat a Costa Braván - harsogta Minek Dönci, akit kisvállalkozóként csak annyiszor vertek át eddig, ahány üzletet kötött.
- És a korrupt disznók is fogadják meg, hogy többet nem fizetnek le senkit, és őket sem fizetheti le senki - perdült táncra Cink Enikő, mintha tudná, milyen érzés is az, ha valaki korrupciós pénzt kap.
- És az áfacsalók is fogadják meg, hogy soha többé nem rúgják fenéken a törvényt, nem keresnek a jogban kiskapukat! - kiabálta Smúz apu, aki egész életében áfa-, szerencse- és forintmentes polgárként fillérezte a konyhapénzt másfél szobás panelpalotájában.
- Van még valami ötlet, vagy hívhatom a mentőket? - kérdezte ekkor Józsi csapos. Majd megkérte Belamit, ugyan menjen már ki az ajtó elé, és nézze meg, mi van a cégtáblára írva.
- Ha azt látja, hogy "Fogadó a rózsaszín álmokhoz", akkor fogadom, egész évben ingyen ihat nálam. De ha azt, Zsibbadt brigádvezető, akkor maga fogadja meg: az idén egyszer sem könyörög, hogy adjak inni hitelbe - morogta Józsi, és gyorsan bekapcsolta a pénztárgépet, mert egy gyanúsan NAV-arcú személy nyitott be a kocsmába. 

Bátyi Zoltán

Ha mindenki kellő módon kijózanodott a szilveszteri alkoholgőzös mámorból, talán itt az ideje, hogy méltó komolysággal, meg egy poharas koccintással köszöntsük az újesztendőt, amire 2015-öt írtak. Ezt a szépséges mondatot nem más, mint Belami, a külváros nyugalmazott szépfiúja mondta ki. Méghozzá egy szuszra, ahogy Snájdig Pepi szokott arcába dönteni egy korsónyi sörmennyiséget. Arcán pátosz, no meg Béla, a nyárról itt rekedt légy ült, szemei csillogtak, és még több szép szóval ecsetelte, mennyi öröm várhat a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma közönségére, ha becsülettel végzi a dolgát a Panel Pál lakótelepen.
– Jaj, Belamikám, maga olyan szépen beszél, hogy még a mosogatórongy könnye is kicsordul – szipogott Cink Enikő, aki melankóliára és megfázásra igencsak hajlamos vendégként immár a negyedik pohár pálinkát küldte a torkába. No, nem mintha szeretné az alkoholos italokat. Csupán gondos állampolgárként ügyel arra, hogy a kincstár jövedéki adóbevételéhez minden nap, mondhatni előre megfontolt szándékkal és folytatólagos jelleggel hozzájáruljon.
– Szépen beszél, csak vaksi. Mert nem látja, tengernyi gond vesz minket körül. Mondhatnám: a helyzet tragikus – lötyögtette a poharában szunnyadó sört Minek Dönci.  Majd hosszabb körmondatokban ecsetelte, mennyivel jobban élnek Kanadában, Svédországban, Hollandiában, a németekről nem is beszélve, mint magyar földön. Mert itt nagy ám a nyomor, még a tüntetők is elmondták.
– Melyik tüntetők? Akik világító okos telefonnal a kezükben mentek Pesten a hídra szegénykedni? – vigyorgott Snájdig Pepi.
– Én a szegénységen azért nem vigyorognék – legyintette meg Belami egy kisebb szódás szifonnal Pepit. –  Mert bizony sok ember él ebben az országban, aki azért imádkozik, hogy vezessék be a húsznapos hónapokat, hogy kibírják a következő segélyig. De az biztos: szívesen orrba nyomnék egyet-kettőt azok közül, akik másról sem tudnak beszélni, mint az ország hányatott sorsáról.
– Miért, nem hányatott? – érdeklődött Firnájsz Egon.
– Ahogy nézzük. Mert maradjunk csak az előbb említett okos telefonoknál. A lakótelepi villamoson – igen: nem a Rózsadombon! – utazva szinte minden kölök kezében ilyet látok nap, mint nap. Hazaérve ők számítógépen csetelgetnek arról, milyen tabletet vagy smart tévét kéne már venni. Na, ez azért nem éppen a nyomor jele. Mint ahogy talán az sem, hogy 10 millió lakosra közel 12 millió mobiltelefon jut, és a magyar utakon momentán 3 milliónál is több személykocsi fut. Azt meg éppen tegnap olvastam, hogy 2004-ben a magyar háztartások 15 százalékában volt Internet, 2013 végén meg már 71 százalékában.
– Én ugyan nem tudom mi az a tablet, meg a smart tévé, de még olyan részeg sem voltam, hogy cseteljek az interneten, de Belaminak valami igaza csak lehet – bólogatott Bika Jenő, mint tették egykoron műanyag kutyák a Wartburg típusú személygépjárművek szélvédője mögött. De azt látom, hogy a lakótelepi parkolók is megteltek autókkal, és bizony mind olyan, amilyenről húsz éve még álmodni sem mertünk.
– Mint ahogy a szupermarketek is megteltek vásárlókkal decemberben, de úgy, hogy akinek a nagy tömegben nem léptek a nyakára, azt bokaficammal vitte el a mentő – emlékezett közelmúltjára Plüss Eta. Akinek az unokája éppen azért verte ki a balhét karácsonykor, mert Adidas cipőt kapott, pedig ő Nike-t kért.
– Szóval maguk szerint akkor minden rendben? – ütött ököllel és nagy hevülettel a pultra Józsi csapos.
– Ki beszélt itt minden földi jóról? – csattant ekkor már Belami is. – Én egy olyan országról beszélek, ahol él tízmillió ember, és mást sem hallok, mint panaszkodást, még a gazdagoktól is. És tudja, ebből van elegem. Abból, hogy a magyar a félig megtöltött pohárra azt mondja: jaj, de hát ez félig üres. Pedig mondhatná azt is: na, végre, félig teli van. Talán jobb kedvvel még arra is maradna erő, hogy teli töltsük egyszer azt a poharat.
A kocsma népe ugyan nem igazán értette, miféle pohárról beszélt Belami, de azért bólogattak. Pedig Józsi csapos üvöltve közölte: aki azt hiszi, hogy mindenki poharát ő fogja ingyen megtölteni, az gyorsan ébredjen az álmából, mielőtt még átrajzolná az arcát egy söprű nyelével.

Bátyi Zoltán

Na, uraim, megtelt a repülő, több csapatot már nem fogadnak! – állt fel a Zsibbadt brigádvezetőről elkeresztelt kocsma asztalától Minek Dönci, és úgy kiáltott bele a cigitörvény óta megtisztult légtérbe, mintha a nemzetközi légiforgalmi szakszervezet bízta volna meg szóvivői feladatokkal.

– Milyen repülő? Mi telt meg? – legyezett az arca elé fordított kézfejével Mell Linda, mintegy jelezvén: Minek Döncinek vagy elgurult a gyógyszere, vagy azt sem tudja, merre lehet olyan gyógyszertár, ahol súlyos agybajára kínálnak orvosságot.

– Biztosra vettem, hogy maga nem érti, mert a világból csak annyit tud, hogy az élet nem más, mint két brazil szappanopera szorozva három véres-kardozós-szexelös krimivel – legyintett Dönci. Majd az égre tekintett, mintha egy felsőbb hatalomtól várna segítséget. De a plafonon csak Béla, a piacról menekült légy bontogatta szárnyait.

– Lindácska, ez már magasabb osztály, nem magának való. Ez ugyanis foci! – kiáltott fel Heveny Béci, és közölte, vagy fél tucat európai válogatottnak kell a világbajnokságról hazarepülni a selejtező első köre után Brazíliából, mert úgy leégett, mint aki a vasöntöde kazánjába jár napozni.

– Olaszország, Anglia, Spanyolország, Portugália, Horvátország, Bosznia...Meddig soroljam még? Meddig? Európa talán felébredhetne már, hogy észrevegye, úgy lemaradt a nagy versengésben, mint sánta puli a négyökrös szekér mögött – legyintett Firnájsz Egon is, aki hazafias kötelességének érezte, hogy mint uniós állampolgár kiálljon az öreg kontinens, meg Józsi csapos pultja mellé.

– Lehet, hogy lefociztak most minket a pályáról, de az a nagy szerencse, hogy azért minden másban mi járunk az élen – szólt közbe Bika Jenő, és melle úgy duzzadt a büszkeségtől, hogy többen biztosra vették, hamarosan léggömbként kering majd a Panel Pál lakótelep fölött.

– Szóval maga szerint minden másban mi vagyunk az éllovasok? Na, most már hiszek a pletykáknak, miszerint ha Bika úr olyan messze lakna, mint amilyen buta, sose érne haza – himbálta busa fejét, rajta méretes orrát Belami. Majd a külváros nyugalmazott szépfiúja megkérte mindazokat, akik olyan álomban ringatják magukat, miszerint Európa a világ tetején csücsülve bámul le a többi kontinensre, nézzenek egy kicsit szét az interneten.

– És ha nem csak néznek, hanem látnak is, akkor észreveszik a számokat, hogyan száguldott el mellettünk Ázsia, micsoda építkezések zajlanak Kínában, Indiában, de például Dél-Amerika sem csak arról szól már, hogy mekkora szombrerót hordanak a marhahajcsárok.

– Jaj, hagyja már, efféle riogatással a múlt héten is előjött – legyintett Ló Elek, akiről kiderült, két perccel korábban tudta meg, hogy Sanghaj nem egy új divatfrizura és Kína kereskedelmi forgalma nem egyenlő a szegedi Cserepes soron működő kínai piaccal.

– Riogattam? Úgy bizony, és még fogok is, hogy lássuk: nagy baj van mifelénk – mutatott a falon lógó Európa térképre Belami, amiről senki nem tudta, hogyan került oda, de egy biztos, remekül eltakarta a kocsma beázási foltjait.

– Európa átengedte a termelés Ázsiának, ezért dőlt be annyi iparág, maga fékezett habzású ökörnyál. Ezért lett úgy húsz évvel ezelőtt annyi munkanélküli a textiliparban, hogy csak egy szektort említsek – heveskedett Belami, bár tudta, hogy a szektor szóval kicsit felkavarja néhány söre fölé boruló agyhalott fejében a langyos levegőt.

– És még nagyobb baj, hogy azóta sem térünk észre. Nyugat-Európában már mindenki csak szolgáltatni, meg szórakozni akar, ja, meg szépen kiszipkázni magukhoz a kelet-európai embereket, hogy legyen, aki elvégzi helyettük a piszkos munkát. Keleten meg örülünk, ha a nyugati bér ötödéért kulizhatunk, már ha egyáltalán találnak a fiataljaink munkát. Ha nem lennének a németek, állítom magának, Európa már fejre állt volna – fújtatott Belami, majd egy hosszúra nyújtott Áááááá hanggal jelezte: reményt sem lát arra, hogy valaki  a Zsibiben megértse mélyen szántó gondolatait.

– És maga mindezt abból következtette ki, hogy az angolok nem rúgtak elég gólt? – kérdezte Józsi csapos, nem is titkolva ámuldozását. Ám Belami ebben az ámuldozásban több gúnyt, mint elismerést látott, ezért egy könnyed mozdulattal Józsi fejéhez vágta a felmosó ronggyal kibélelt bádog vödröt, és elviharzott a közeli víztorony irányába.

– Szóval akkor most azért szurkoljunk, hogy a németek ne essenek ki? Vagy mégis mi vaaaaan? – nyúlt a söréért Snájdig Pepi, és megfogadta, ha hívják, ő bizony ott lesz Európa reformjának beindításakor...

Bátyi Zoltán

 
Jaj nekem! Vége annak a jó kis izgalmas magyar NB I-nek, és nem nézhetek mást, csak ezt az unalmas foci világbajnokságot - nyújtózkodott recsegő-ropogó székében Smúz apu. A Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma közönsége – amely éppen a körmét rágta izgalmában, ki nyeri az éppen aktuális Németország–Portugália mérkőzést, amelyen 20 elszánt gladiátor úgy vágtatott a pályán, mintha életéért küzdene – előbb meg sem hallotta Smúz úr körmönfont mondatát, majd négy-öt üres sörös korsót dobtak felé, hogy legalább a szünetig elkábítsák.

– Ez sikerült is – motyogta a mentős, amikor Smúz urat elsősegélyben részesítette, és beült a nézőközönség közé, ahol akkorra persze kiderült, hogy Smúz nem azért beszélt bambaságokat, mert oly egyszerű, mint egy faék, csupán viccelődni próbált. Már ha lehet azon viccelődni, hogy lassan már a Húsvét-szigetek kőszobrai is kijutnak egy világbajnokságra, csak éppen a magyar válogatottnak van annyi esélye egy efféle tornán megmutatni képességét, mint szenegáli sífutónak dupla axelt ugrani, elefántháton, rükvercbe kacsolva.

Ez utóbbit Firnájsz Egon tette közzé, alázva a magyar focit, és elégedetten fogadva a sörgőzös röhögőkórus nyerítését.

– Nyeríteni persze lehet, de talán inkább tenni kellett volna azért, hogy a magyar labdarúgás ne süllyedjen ilyen mélyre – szólalt meg Belami. Majd kifejtette: van nekünk egy roppant szerethető országunk, ahol mindenki mindenhez ért, leginkább mások munkájának kritizálásához, de amikor azt mondják neki: hékás, te mégis mit tettél azért, hogy jobb legyen – jelesül a foci -–, csak néz ki a fejéből, mint aki még soha nem látott karón varjút.

– Hogy jön ide a varjú? Meg egyébként is, én mit tehettem volna azért, hogy a magyar csapat kijusson egy világbajnokságra? – hökkent meg Minek Dönci.

– Maga? Hát maga valóban nem sokat, de azért laknak ebben az országban egy páran, akik remekül megéltek még ebből a harmat gyenge, labdarúgásnak látszó játékból is. Miközben annyi vészharangot kongattunk, hogy már csak azok a hangja hallatszott az üres lelátókon, de ki tudja milyen furcsa okból és ki tudja milyen forrásokból mégis ömlött a pénz a fociba. No, nem annyi, mint mondjuk a németeknél, de annál mindenképpen több mint amennyit megérdemelt volna. Semmi eredményt fel nem mutató edzők egymást képezték, azt se tudtuk már hányféle lícensz, vagy mi a franc kell ahhoz, hogy leüljön valaki a kispadra, csak éppen az eredmények nem jöttek – hadarta Belami.

– Maga is csak kritizálni tud – vihogott Plüss Eta, mint akit éppen most tudta meg, eltörölték az összes devizás adósságát.

– Meg örülni is. Hogy végre nem csak akarjuk a jó labdarúgást, hanem teszünk is érte. Jó, tudom, két és fél perc múlva megköveznek, de akkor is kimondom: igenis helyes dolognak tartom, hogy beindult a stadionépítési program, hogy műfüves pályák százait adták már át, hogy végre olyan létesítményekre költjük a pénzt, amelyekbe lehet játékost, nézőt, labdát kergető gyereket is vonzani.

– De hát ezt a pénzt... – próbált közbevágni Cink Enikő.

– Tudom, tudom, ezt odaadhatták volna magának is, szétoszthatták volna minden magyar között, de nem így tették. Pontosabban: dehogyis nem. Szerintem az ország közös érdeke, hogy szépüljenek a sportpályák, ahogy korábban szépültek a színházak is. Mert a sport is kultúra, bármilyen hihetetlen egyeseknek. De mondok én maguknak mást is! A sport egészség is. És egy olyan országban, ahol az emberek egy harmada dagadt, mint egy elefánt, két harmada csak akkor mozdul, ha nem találja a tévé távirányítóját, ugyanakkor oly sok milliárdot költünk olyan emberek gyógyítására, akik, ha sportolnak, meg sem betegedtek volna, én még több pénzt áldoznék minden olyan épületre, amiben lehet mozogni.

– De mennyi köze ennek a világbajnoksághoz? – mutatott a tévé felé Józsi csapos, miközben a németek éppen úgy alázták a portugálokat, hogy könnybe lábadt Cristiano Ronaldo futballcsukája is.

– Nézze, ha ezt magának magyarázni kell, akkor inkább nézzen szappanos operát, napi nyolc órában – legyintett Belami, és alámerült álmaiban. Olyan stadionok lebegtek szemei előtt, amelyben már nem dilettáns edzők osztják az észt, ahol a klubvezetők körül legyeskedők nem azt számolják, mennyi pénzt lehetne kivenni a fociból, hanem azon agyalnak, mit tehetnének azért, hogy minél többen a fociért és ne abból éljenek. És ezekben a szép stadionokban nem futballhuligánok ordítanak kiherélt sakál hangját utánozva mocskos rigmusokat, hanem zúg a hajrá, a játékosok meg futnak, küzdenek, és úgy rúgnak a labdába, hogy lövésük a kaput, nem pedig a szögletzászlót találja el.

Belami ekkor kinyitotta a szemét, intett Józsi csaposnak, hogy ünnepelne, most ne a vizezett borból hozzon, majd a poharát forgatva azon gondolkodott, mikor látott utoljára az utcán olyan kis srácot, aki hóna alatt futball labdát szorongatva ballagott egy foci pálya felé...

Bátyi Zoltán

"Hogy én mekkora egy lendkerekes ökör vagyok! Annyi eszem sincs, mint egy műanyag gőzmozdonynak, mint egy rozsdás hajboronának, mint egy csicsergő elefántfókának - jajongott Smúz apu. Tette mindezt a Panel Pál lakótelep méltán híres kocsmájában, aminek bejárata fölött cégtábla őrizte a Zsibbadt brigádvezető örök emlékét.

 – Ez a valóságot feltáró, minden részletre kiterjedő és őszinte bevallomás itt senkinek nem hordoz új információt - fogalmazott úriemberhez méltóan, sörhabos szájával Minek Dönci -, de elárulná, miért csak most, az uniós választás másnapján látja be azt, amit már húsz éve tudunk?

 – Maga csak ne froclizzon, mert könnyen összefuthat az orrnyerge a bal térdemmel  – heveskedett Smúz úr.  – Inkább ezt hallgassa  – ugrott fel a székéről, és egy újságnak látszó tárgyat lobogtatva közkinccsé tette a következőket:

 – Az Európai Uniós képviselők fizetése egységesen havi bruttó hétezer euró lesz. Az egységesítéssel párhuzamosan felszámolják viszont a túlontúl rugalmas költségelszámolási rendszert. Csak a tényleges útiköltség jár majd, plusz 268 euró napidíj és havi 3785 euró az irodai kiadásokra. 
A felolvasást követően Smúz úr rövidebb hatásszünetet tartott, majd akkorát jajdult, hogy Béla, a piacról érkezett légy is riadtan menekült Józsi csapos bajuszára.

 – És én egy ilyen jó állást kihagytam. Értik: még annyi eszem sem volt, hogy induljak az eus választásokon  – röppent Smúz apu hangja plafont is megrengetve.

 – Ugye, ezt nem mondja komolyan?  – nyelte le a körömreszelőjét Cink Enikő nagy rémületében. - Ennyi pénz nincs is, nem is volt, nem is lesz - nyöszörögte a Rejtő Jenő könyvein nevelkedett Encike, pedig ő már elmondhatta magáról, hogy látott húszeuróst, igaz, csak legszebb álmában.

 – Mielőtt a demagógia hímes mezejére lépnének a hölgyek és urak, hadd figyelmeztessek: ezért a pénzért keményen meg is kell dolgozni ám - szólalt meg Belami, a külváros nyugalmazott szépfiúja, majd bebújt az asztal alá, mert érezte, a feléje dobott üres korsók elől ez az egyetlen biztonságos menekülési útvonal.

 – Megdolgozni? Na ne röhögtessen! Ekkora fizetésért és összefércelem Európát Dél-Amerikával, tüzes lávakövet eszek, megszagolom Csapajev elvtárs 80 éve nem mosott kapcáját - csapott Bika Jenő éppen kézre eső fejére Firnájsz Egon, aki azt számolgatta, közmunkásként vajon hány évig kellene árkot pucolnia annyi pénzért, amennyit egy átlagos eus képviselő felmarkol egyetlen esztendőben.

 – Megdolgozni? Na, ahogy az elmúlt éveket elnéztem, igencsak sikeresen dolgozgattak a képviselő urak.  – vihogott Plüss Eta. - – Mert volt ugye egy világválság, amiről azt sem tudták ezek a dolgos képviselők, mit kezdjenek vele. Európa a gazdasági versenyben úgy lemaradt, hogy Ázsia csak azért nem röhög rajtunk, mert momentán a kontinenseknek még nincs szája. A munkanélküliség olyan magas az Unióban, mint talán még soha. Olyan országok táncolnak a csőd szélén, mint Görögország, Spanyolország, Portugália.

 – Ejnye, de okos lett hirtelen! Akkor talán arra is emlékszik végre, mennyivel tartozik...- ...– morogta Józsi csapos. De senki nem figyelt rá, mert Belami éppen azt vágta Plüss Eta fejéhez, hogy euroszkeptikus.

 – Na. azé' ilyeneket ne mondjon mán  – háborodott fel Etus.  – Nincs énnekem semmilyen fertőző betegségem. De eszem az van, meg olvasok újságot, amikben okos emberek megírják, hogy az unióban akkora a bürokrácia, hogy már mozdulni sem tud. Milliárdokat költenek csudapalotákra, luxusautókra, meg minden francra. És ha tudni akarja, költeni én is tudnék ennyi fizetésért, de még ücsörögni is valamelyik uniós tanácsteremben az ezer körül.

 – Etus, maga rosszul látja. Vannak gondok, de az unió most éppen azon dolgozik, hogy ezeket megoldja. És akkor jobb lesz mindannyiunknak  – nyugtatta Plüss Etát Belami, majd azt kérte: ugyan nézzenek már körbe az urak, mennyi minden épült Magyarországon uniós pénzből az alatt a tíz év alatt, amióta mi is tagok vagyunk.

 – És ez köszönhető azoknak is, akik az uniós parlamentben ülnek  – tette hozzá Belami.

 – Mégis hányan ülnek ott? - – kérdezte Firnájsz Egon.

 – Úgy 7362-aen - motyogta Belami, és térden állva könyörgött: ezt a számot senki ne próbálja meg beszorozni a 7 ezer euróval, a napidíjakkal, az egyéb juttatásokkal, az uniós csudapaloták fenntartási költségével, mert annyi mentő nincs az egész városban, hogy mindenkit egyszerre el tudjon vinni a Zsibbadt brigádvezetőből.

Bátyi Zoltán

– Gondolkodom, nagyon gondolkodom, sőt mi több, töröm a fejem – verte bele az egész homlokát az asztal sarkába Smúz apu. Történt mindez a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző Panel Pál lakótelepi kocsmában, 2014 februárjának bús-borongós délutánján, amikor az utcát eső, a kocsma kövét meg Józsi csapos mosta fel.

– Nem mondja komolyan? – ámult Minek Dönci. – Tudomásom szerint úgy harminc éve nem tett efféle könnyelmű dolgot. Nem fél attól, hogy a gondolkodás olyan mély nyomokat hagy az agyában, hogy a végén kórházba kerülhet? – hangzott az udvarias kérdés, amit szintén udvarias, mondhatnám diszkrét röhögés követett, eredményeként csak négy helyen repedt meg a fal.

– Mondom: gondolkodom, tehát iszom. Adjanak gyorsan egy nagyfröccsöt, hátha jobban forognak majd agyamban a kerekek.

Bár a kocsmában ülők döntő többségének szent meggyőződése volt, hogy Smúz apu agyában nincsenek kerekek, vagy ha mégis, eggyel több, mint kéne, azért két percen belül ott landolt az asztalon a fröccs. A levegőben meg táncot járt a kérdés:

– És elárulná, min gondolkodik?

– Nem titok. Éppen azon: nem-e lehet, hogy én is beraktam egyszer 240 millió forint értékű dollárt meg eurót egy bécsi bankba, csak közben elfelejtettem, hogy mikor, hova, miből és miért?

A napi hírekben járatosak újabb röhögést indítottak útra, ám Cink Enikő, aki úgy tudta, hogy a szappanoperákon kívül nincs is élet, tátott szájjal bámulta Smúz aput, és csak fél perc késéssel csúsztak ki négy, még megmaradt foga között a kérdések:

– Milyen 240 millióról beszél maga? Meg milyen bécsi bankról? Ne hívjak mentőt?

– Hát éppen ez az! Hogy milyen az a 240 millió, amit úgy tud betenni egy magyar állampolgár osztrák bankba, hogy elfelejti. Mert ugyebár bizonyos pesti illetékességű, Simon nevezetű úr előbb így járt, aztán meg pórul, mert kiderült a 240, és most oda az állása, meg a becsülete.

– Gondolom, nem a gumigyárban dolgozott három műszakban... – érdeklődött tovább Cink Enikő.

– Nem. Éppenséggel politikus volt még pár napja, országgyűlési képviselő, meg a szegfű pártban második ember...

– Na, most fejezzék be! – kiáltott fel Józsi csapos. – Megmondtam ezerszer: ez egy tisztességes kocsma, ahova ugyan néha napján, azaz minden este kivonul a rendőrség apró gazdasági bűncselekmények miatt, de mégiscsak rendes hely, és itt nem politizálunk. Ez szabály, és aki megsérti, annak könnyen áttörölhetem a száját a felmosó ronggyal – közölte Józsi a társadalmi közmegegyezés jegyében.

Ám Józsi azon az estén oly kevésnek bizonyult, mint betonban a mazsola, és a Zsibi törzsközönségéből egyszerre robban ki a népharag. Ló Elek abbéli reményét fejezte ki, hogy fent nevezett Simon urat olyan hosszú időre csuklyák rács mögé, hogy rározsdásodik a lakat. Belami, a külváros nyugalmazott szépfiúja sem kért többet, megjegyezvén: mindenkit megillet az ártatlanság vélelme, mint tudja egy többszörösen körözött bűnöző úrtól. Vagyis Simon ex-képviselőt addig nem szabad deresre húzni, amíg be nem bizonyosodik: nem csak feledékenység miatt hagyta ki a vagyonbevallásából, miszerint évek óta őrizget némi pénz bécsi számlán.

– Mondja, Belami úr, maga mindig ilyen ökör volt, vagy csak most érte el az agyát a globális felmelegedés összes káros hatása? – érdeklődött Snájdig Pepi.

De Belamit eme gúnyteljes kérdés nem zavarta meg.

– Egyébként is: épp tegnap mondta a tévében egy volt párttársa, hogy Simon úr rossz idegi állapotban van, tehát most nem illendő olyan kérdésekkel zaklatni, hogy honnan a pénz.

– Még hogy ő van rossz idegi állapotban? És akkor én miben vagyok, amikor a frankhitel a torkomat szorongatja, a kifizetetlen számlákkal megtelt a kredenc összes fiókja, az asszonyt tegnap rúgták ki az állásából, a megtakarított pénzem meg éppen annyi, hogy semennyi – üvöltött Firnájsz Egon, de oly nagy fájdalommal, mint akivel most közölték: nem indulhat négyes bobban a szocsi olimpián.

– Hogy maga miben van? Koszos overallban, meg nagy bajban – emelte fel orcáját a fejtörésre használt asztalról Smúz apu. – Úgyhogy jobban teszi, ha mellém ül, és gondolkodik: hátha magának is van valahol félretett 240 milliója. Mert hát mindenkinek lehet, joga van hozzá, csak be kell vallani, nem igaz? – nyújtotta kezét mintegy hívogatóan Smúz úr.

Majd negyedóra múlva kényelmesen elhelyezkedett az időközben kiérkező mentőben, ahol tovább gondolkodhatott. Igaz, nem elfelejtett 240 millióról. Hanem arról, hogy az emlegetett mindenkiből mégis ki lehetett az a négy, aki öt percen át, erős felindulásból és folytatólagosan úgy elverte, hogy a metszőfogát a térdkalácsából húzta ki az elsősegélyre szakosodott orvos.