– Na, akkor hadd halljam a várható nyeremény pontos összeget! - gyűrte fel ingének minden ujját, de még homlokának összes ráncát is Belami. A Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma nagyközönsége pedig fél percig őrizte a csöndet, majd egyetlen harsány kiáltásban törtek ki:

– Kétezer és négyszázmillióóóó!

– Pontosan?

– Mög égy kis apró... – vigyorgott Bika Jenő, aki egészen önkéntes alapon, de előre megfontolt szándékkal és nem titkoltan nyereségvágyból belépett abba a lottócsoportba, amit Belami, a külváros nyugalmazott szépfiúja alapított három perccel korábban.

– Na ja, csak nem maguknak! – kiabált ki a budiajtó résén Firnájsz Egon, aki szerint a lottózó személynek annyi esélye sincs a nyerésre, mint hógolyónak a vulkánban, így aztán az is egy lendkerekes ökör, aki efféle szerencsejátékra pénzt költ.

– Maga csak ne dehonesztáljon ottan, mert könnyen az orrára csapódhat az öklöm – üzent békésen Belami, és kifejtette matematikai kutatásának végeredményét, miszerint éppen ötven százalékig biztos, hogy ők, csakis ők nyerhetik meg ezt a tömérdek pénzt.

– Ugyanis vagy nyerünk, vagy nem. Több választás nincs – csapott az asztalra Belami, hozzátéve: persze azért nem árt, ha nagyon tudományos alapon töltik ki a szelvényeket. És persze az sem mindegy, hogy mivel ikszelnek?

– Mijé, hát mive kéne? - csapódott Link Egon álla a térde kalácsának.

– Máris mutatom – kapott elő egy madártollat a teszko gazdaságos nejlonszatyrából Belami, amiről elmondta, hogy ez nem más, mint egy szűz gúnár pontban éjfélkor, száraz tónak nedves partján kitépett tolla, amit 77 éves öregasszony 66-szor megköpködött, és hamuban sült pogácsába mártott.

A lottócsapat meg csak ámult eme nagy gondosság és tudományosság láttán, majd azt hitték, diktálhatják végre a számokat, de nem.

– Állj! – ugrott fel Belami az asztaltól. – Először is mindenki forduljon meg hétszer a saját tengelye körül, miközben én dél-litván ráolvasó versikékből olvasok fel éppen ide illő töredékeket belga nyelven.

Megtörtént.

– Most pedig mindenki gondoljon ki egy számot, azt szorozza be kettővel, ossza el hárommal, emelje köbre, vonjon belőle gyököt, és az így előállott számot diktálja, fal felé fordulva, bal kézzel kopogva Snájdig Pepi fején.

– Miért éppen az én fejemen? – sírta el magát Pepi.

– Mert fán kell kopogni, oszt azért – magyarázta Belami, miközben a lottócsoport számolt, de annyira, hogy az agyak csikorgását hallva még a hazug embert üldöző sánta kutya is visszafordult a törött korsós kúttól.

– És most mondják! – horkant fel Belami, maga elé kapva egy kabala szenes vödröt, amit az éjjel harmatos fűben rekedt madár füttyével kovászolt, négyszer lángra lobbantott és hatszor megcsókolt, ahogy az már a Boszorkányok és egyéb delnők című nagyon tudományos munkában olvasható követelményként.

– 234! – kiáltotta Cink Enikő számolásának legvégső eredményét, mit sem törődve azzal, hogy a lottó csupán kilencvenig enged ikszelni, mint ahogy azzal sem, hogy a lottócsoport összes tagja egyhangúan hülyének nyilvánította.

– Na jó, akkor legyen 89! – koppantotta a fejét a falba Enikő, hallgatván, hogyan röpködnek a levegőben a számok egymás után. Persze a tudományos megalapozottság ekkor sem maradhatott el. Ló Elek cigánykereket, Plüss Eta borsót hányt a falra diktálás közben, Józsi csapos pedig kézen állva mondta be a számát. Majd amikor összegyűlt minden adat, a lótejben áztatott papírfecnikre írt számokat beletették egy 33 napja nem mosott nejlonzokniba, ahonnan szép sorban emelte ki ezeket Belami úgy, hogy közben vak hangya törött lábát szopogatta.

– No, ezzel meg is volnánk! – kiáltott fel a szertartás végén Belami, majd közösen elballagtak a legközelebbi lottózóba, ahol szerényen közölték: ők nyerik az ötöst, és érdeklődnének, nem-e lehetne felvenni némi előleget, hogy fel tudják adni a szelvényeket.

A vita még tart, a rendőri erők kivonultak, komolyabb személyi sérülésről eddig nem kaptunk jelentést.