Ha mindenki kellő módon kijózanodott a szilveszteri alkoholgőzös mámorból, talán itt az ideje, hogy méltó komolysággal, meg egy poharas koccintással köszöntsük az újesztendőt, amire 2015-öt írtak. Ezt a szépséges mondatot nem más, mint Belami, a külváros nyugalmazott szépfiúja mondta ki. Méghozzá egy szuszra, ahogy Snájdig Pepi szokott arcába dönteni egy korsónyi sörmennyiséget. Arcán pátosz, no meg Béla, a nyárról itt rekedt légy ült, szemei csillogtak, és még több szép szóval ecsetelte, mennyi öröm várhat a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma közönségére, ha becsülettel végzi a dolgát a Panel Pál lakótelepen.
– Jaj, Belamikám, maga olyan szépen beszél, hogy még a mosogatórongy könnye is kicsordul – szipogott Cink Enikő, aki melankóliára és megfázásra igencsak hajlamos vendégként immár a negyedik pohár pálinkát küldte a torkába. No, nem mintha szeretné az alkoholos italokat. Csupán gondos állampolgárként ügyel arra, hogy a kincstár jövedéki adóbevételéhez minden nap, mondhatni előre megfontolt szándékkal és folytatólagos jelleggel hozzájáruljon.
– Szépen beszél, csak vaksi. Mert nem látja, tengernyi gond vesz minket körül. Mondhatnám: a helyzet tragikus – lötyögtette a poharában szunnyadó sört Minek Dönci.  Majd hosszabb körmondatokban ecsetelte, mennyivel jobban élnek Kanadában, Svédországban, Hollandiában, a németekről nem is beszélve, mint magyar földön. Mert itt nagy ám a nyomor, még a tüntetők is elmondták.
– Melyik tüntetők? Akik világító okos telefonnal a kezükben mentek Pesten a hídra szegénykedni? – vigyorgott Snájdig Pepi.
– Én a szegénységen azért nem vigyorognék – legyintette meg Belami egy kisebb szódás szifonnal Pepit. –  Mert bizony sok ember él ebben az országban, aki azért imádkozik, hogy vezessék be a húsznapos hónapokat, hogy kibírják a következő segélyig. De az biztos: szívesen orrba nyomnék egyet-kettőt azok közül, akik másról sem tudnak beszélni, mint az ország hányatott sorsáról.
– Miért, nem hányatott? – érdeklődött Firnájsz Egon.
– Ahogy nézzük. Mert maradjunk csak az előbb említett okos telefonoknál. A lakótelepi villamoson – igen: nem a Rózsadombon! – utazva szinte minden kölök kezében ilyet látok nap, mint nap. Hazaérve ők számítógépen csetelgetnek arról, milyen tabletet vagy smart tévét kéne már venni. Na, ez azért nem éppen a nyomor jele. Mint ahogy talán az sem, hogy 10 millió lakosra közel 12 millió mobiltelefon jut, és a magyar utakon momentán 3 milliónál is több személykocsi fut. Azt meg éppen tegnap olvastam, hogy 2004-ben a magyar háztartások 15 százalékában volt Internet, 2013 végén meg már 71 százalékában.
– Én ugyan nem tudom mi az a tablet, meg a smart tévé, de még olyan részeg sem voltam, hogy cseteljek az interneten, de Belaminak valami igaza csak lehet – bólogatott Bika Jenő, mint tették egykoron műanyag kutyák a Wartburg típusú személygépjárművek szélvédője mögött. De azt látom, hogy a lakótelepi parkolók is megteltek autókkal, és bizony mind olyan, amilyenről húsz éve még álmodni sem mertünk.
– Mint ahogy a szupermarketek is megteltek vásárlókkal decemberben, de úgy, hogy akinek a nagy tömegben nem léptek a nyakára, azt bokaficammal vitte el a mentő – emlékezett közelmúltjára Plüss Eta. Akinek az unokája éppen azért verte ki a balhét karácsonykor, mert Adidas cipőt kapott, pedig ő Nike-t kért.
– Szóval maguk szerint akkor minden rendben? – ütött ököllel és nagy hevülettel a pultra Józsi csapos.
– Ki beszélt itt minden földi jóról? – csattant ekkor már Belami is. – Én egy olyan országról beszélek, ahol él tízmillió ember, és mást sem hallok, mint panaszkodást, még a gazdagoktól is. És tudja, ebből van elegem. Abból, hogy a magyar a félig megtöltött pohárra azt mondja: jaj, de hát ez félig üres. Pedig mondhatná azt is: na, végre, félig teli van. Talán jobb kedvvel még arra is maradna erő, hogy teli töltsük egyszer azt a poharat.
A kocsma népe ugyan nem igazán értette, miféle pohárról beszélt Belami, de azért bólogattak. Pedig Józsi csapos üvöltve közölte: aki azt hiszi, hogy mindenki poharát ő fogja ingyen megtölteni, az gyorsan ébredjen az álmából, mielőtt még átrajzolná az arcát egy söprű nyelével.

Bátyi Zoltán