Belamikám, eljött a maga ideje. Mehet fagyoskodni a focimeccsre, mert elkezdődött a tavaszi szezon – vigyorgott a külváros nyugalmazott szépfiújára Cink Enikő, és közben akkorát kacsintott, hogy alig mosott műszempillája belepottyant a sör habjába. A Zsibbadt brigádvezetőben persze többen felkacagtak, őket Belami tekintetet szögezte nyársra, mások viszont visszahúzódtak italuk árnyékába, arra gondolván: vasárnap délelőtt mégiscsak jobb elkerülni az ebédosztás előtti gyomorforgató pofozkodást.

- Ha tudni akarja, bizony már felkészültem a szurkolásra, és tőlem eshet is, fújhat is, egy-egy meccsre akkor is kimegyek minden hétvégén, ha kivirágzik a kapufa.

- Menjen is, csak menjen. Attól nem kell rettegnie, hogy a nagy tömeg miatt összedől maga alatt a lelátó – feszült a vigyor már Minek Dönci arcán is, aki egy kisebb korty sör (fél korsó) lenyelése után már hosszasabb fejtegetésbe kezdett arról, hogy a magyar foci meghalt, és ezen már nem lehet változtatni. Mert hogy a nép elfordult a labdarúgástól. Amin nem lehet csodálkozni, hiszen a színvonal olyan mélyen van, ahova még a béka fenekét sem engedik be.

Dönci után Firnájsz Egon és Ló Elek is szidta egy kicsit a magyar focit, ahogy az immáron évtizedek óta kötelező napirend a magyar kocsmákban, és tették ezt oly hevülettel, hogy mindketten kipirultan várták – na, Belami, a futball nagy barátja erre mégis mit lép?

De Belami nem lépett. Csak ült foltozott nadrágján, majd egy könnyed kérdéssel lendített egyet a társalgás kerekén.

- Ha maguk évek óta nem voltak meccsen, honnan tudják, mégis milyen a magyar foci?

Csend, majd harsány röhögés következett. És persze Józsi csapos csapkodása a felmosóronggyal, mert – mint később mondá – csakis így tudta elkerülni, hogy ne halljon bele a röhögésbe.

- Honnan tudjuk? Hát nézze már meg, hol tart a válogatottunk? Mikor jutottunk ki utoljára bármilyen világversenyre is? Vagy a klubcsapatok. Még a dél-albán kerületi bajnokság kiesője is tovább menetel a nemzetközi kupában, mint a magyar bajnokcsapat – szórta a szót Józsi, és hajlongva köszönte meg a viharos tapsot.

- Meg egyébként is: a nézőszám megmutatja, mennyire mélyponton a mi focink. Éppen most olvastam, hogy az átlag, meccsenkénti nézőszám egy-egy fordulóban jó, ha eléri a kétezret. Na, ezért aztán kár lenyírni a füvet – vette ki részét a vitából Mell Linda is, pedig ő egykoron oly szerelmes volt a Dűjj Előre SC balbekkjébe, hogy erős felindulásból még a lesszabályt is majdnem megtanulta.

- És maguk szerint a vízilabdánk mégis milyen? - kérdezte váratlanul Belami.

- Na, most ez hogy jön ide? - dőlt hátra a székén kiguvadt szemekkel Heveny Béci. - Természetesen remek. Mit remek? Szuper! Mi vagyunk a legjobbak a világon, háromszor egymás után nyertünk olimpiát, tele vagyunk világklasszisokkal.

- És póló meccsen mikor járt utoljára? - kérdezte Belami.

- Hogy én? De miért fontos ez?  - nyújtotta a szót Béci.

- Csak. Mert tudom, hogy még uszodát sem látott belülről. Mint ahogy azt is tudom, hogy a világhírű magyar póló meccseiért ugyan rajongunk tévén keresztül, ha eljön egy-egy világverseny. De kimenni egy bajnokira? No, azt már nem – lobogtatott egy papírost Belami.

- Ez otthon nyomtattam ki a számítógépemről. És tudják mi van rajta? Elárulom: az OB I-es bajnokság őszi idényének átlagnézőszámai. Ebből kiderül, hogy legtöbben az Eger meccseire mentek ki, átlagosan 750-en. De például a Szolnok mérkőzésein – pedig ott aztán van világsztár meg szipi-szupi vízipóló aréna – meccsenként 500-an voltak, az Fradi átlagnézőszáma 191. Hogy Szegeden az összes hazai meccse összesen sem vettek meg kétezer jegyet, no, azt nagyon nem csodálom, mert arrafelé nem fedett sportuszodában, hanem egy felfújt disznóhólyaghoz igencsak hasonlatos sátorponyva alatt ácsoroghatnak a nézők.

- És ettől jobb a magyar foci? - kérdezte Cink Enikő.

- Nem jobb. Csupán arra szerettem volna rámutatni, hogy ebben az országban nincs összefüggés a színvonal és a nézettség között. Azt már szóba sem hozom, hogy egy kajak-kenu magyar bajnokságra a versenyzőkön és a rokonokon, barátokon kívül szinte senki nem kíváncsi, pedig abban a sportágban aztán kombájnnal aratjuk az aranyérmeket.

- Vagyis?

- Nincs vagyis. Csak számok vannak, meg statisztikák. És persze emberek, akikről nem tudom mit csinálnak hétvégeken, de hogy nem sportmérkőzésekre járnak, az már biztos. És közben irigyelt sportnemzet vagyunk. Na, erre varrjanak gombot – bújt el télikabátjában Belami, majd lassan kikacsázott a kocsmaajtón, mint akinek sürgős elintéznivalói vannak a magyar sportnézőszám felvirágoztatásában.

Bátyi Zoltán