„Azt a notbukot akarom, értsd már meg, nem tudok élni nélküle!” – üvöltötte a hiperszupermarket közepén toporzékolva a gyerek, rengett a föld, az áruház fölött megremegtek a csillagok, de leginkább az anyja érezte úgy: még egy perc, és a fejére szakad az álmennyezet.

De nem volt ideje ezen sokat agyalni, mert egy plazmatévét cipelő házaspár átgyalogolt a lábán, majd két kamasz a világ legokosabb mobiltelefonját markolászva, mit éppen három perccel ezelőtt fizetett ki, le is lökte a mozgólépcsőn. Persze az asszony nem esett nagyot, mert ama bizonyos mozgólépcsőn éppen 7683-an igyekeztek felfelé, hogy a támadó csapatok összes fegyvernemet bevetve megnyissák a decemberi 18. rohamot a harmadik emelet ellen, ahol a műszaki cikkeket árulták-vették, a nép, a karácsony hevében pirosodó nép meg csak ment és ment, mintha ezen a harmadikon mindent ingyen osztanának.

„Azt a notbukot akarom, értsd már meg, nem tudok élni nélküle!” – zengett tovább az üvöltés, Belami meg csak állt, mint akinek műmárványba gyökerezett a lába, és nem akart hinni a szemének. Vagy pontosabban: nem tudta melyik szemének és melyik fülének higgyen. Mert hogy egy nappal korábban az egyik televízióban előbb egy szociológus világosította fel, hogy a magyar gazdaság még mindig mély válságban van, az embereknek nincsen pénzük, egyik napról a másikra élnek. Majd egy Rózsadombon edződött mélyszegény politológus beszélt arról, hogy majd' minden második ember a megélhetési küszöb alatt él, és a mindennapi betevőre sem futja. A riporternő pedig olyan hevesen bólogatott, mint aki már látott falu szélén kurta kocsmát, sőt mi több, még kurta kocsmában bóbiskoló szegény embert is.

Belami ezek után bejelentette hites nejének (szül: Görcs Jolán), hogy ő ugyan nem megy holnap bevásárolni, mert nem akar ennyi szegénnyel, üresen kongó boltokkal szembesülni, meg van neki a saját baja, így aztán inkább a Zsibbadt brigádvezetőről elkeresztelt kocsmában búsongana a hamarosan beköszöntő nemzethalálon.

– Adok én neked olyan búsongást, hogy két hétig a légycsapót is föld-levegő rakétának nézed – kedveskedett Görcs, ki Jolán, így aztán Belami belecsöppent a szegény Magyarország hétköznapi valóságába. Már a húsboltban érezte, hogy talán a szociológus néhány ponton tévedett. Egészen pontosan akkor gondolt erre, amikor egy heves asszonyka át akarta vágni a torkát egy tortalappal, mert úgy vélte, ha Belami vesz még kettőt a filézett csirkecombból, akkor neki már nem maradt csak 46 darab, már pedig annál kevesebbel ő ugyan haza nem megy.

– Csak nyugalom, asszonyom, van itt áru annyi, hogy két hete éheztetett oroszlán csorda sem tudná felenni – magyarázta a hentes, de az asszony akkor már messze járt, és „Mégis inkább libamájat veszek! Most akciós!” – kiáltozással egy másik pultnál taposott bele két gyomorba és hat lélekbe.

– Nem tudja az úr, hogy az összeszerelhető dzsípiesz-kalkulátorhoz hol lehet  lendkerekes műholdvevőt venni, olyan három D-set, amin a monitor kijelzőjével tudok rántott gombát szeletelni? – lökte meg ekkor véletlenül és edzett könyökkel egy férfi, így riasztván fel a külváros nyugalmazott szépfiúját közelmúltat idéző réveteg emlékezéséből.

– Én tudom! – harsogta egy dobozt cipelő öregúr, és már magyarázta is, hogy a legósaroktól balra látott effélét, de ő mégis inkább az atommeghajtású fűnyírót ajánlaná karácsonyra, mert abba beépítették a DSL-XK3-at, ami nélkül ugye már csak nem élhet a magyar.

– Aha... – nyögte Belami, majd elképedve vett észre egy sídzsekit, ami alá azt írták: 235 000 Ft.

–Aranyból van? – kérdezte nejét, de Jolán csak legyintett: „Ne foglalkozz mindenféle kacattal!” –, és már vágtattak is tovább, mert híre ment, hogy a szomszédos plázában 50 százalékkal olcsóbb a mélyhűtött rántott koszinusz, sőt mi több, lánctalpas kotangenst is adnak hozzá.

– És az mi? – kérdezte Belami.

– Mit tudom én. Olcsóbb, és most kell venni, mert a végén még elfogy – rohantak a kijárat felé, ahol éppen 5443-an akartak bejutni a hiperszuperbe, aminek a tetején lévő parkoló úgy csurig telt autókkal, hogy élelmesebb sofőrök már azon dolgoztak, hogyan lehetne lapjával besurranni a tűzoltó létrára addig a pár óráig, amíg elköltik kevéske pénzüket rendkívül fontos dolgokra.

Belami ekkor úgy döntött: irány a Zsibi kocsma, mert ezt nem lehet kibírni.  El is tűnt az asszony mellől, mint szürke szamarak szokták tenni ködös időjárás esetén. De öröme nem tartott sokáig. Ugyanis a Zsibbadt brigádvezető üres volt.

„Mindenki vásárolni ment...” – szomorkodott Józsi csapos –, csupán a tévé halovány fénye pislákolt, a tévében meg egy morcos-világmegváltó csatornán heves vita folyt arról, vajon mikorra tud kilábalni Magyarország a mély válságból, mert hogy ez így nem mehet tovább, ugyanis majd’ minden második ember a megélhetési küszöb alatt él.

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.12.19. 10:06 Szólj hozzá!

Címkék: vásárlás ünnep karácsony válság pláza szegénység

– Ezt nem hiszem el! Hogy a XXI. század elején, amikor már a telefon is okosabb, mint az ember, a világ más részein kétszáz emeletes felhőkarcolókat építenek, meg olyan villámgyors vonatot, ami még el sem indult, de már meg is érkezik, nálunk négy és fél millió ember szörnyű szegénységben tengődjön – könyökölt szomorúan a kocsmaasztalra Firnájsz Egon a Zsibbadt brigádvezető nevét viselő közhasznú szeszközpont nagytermében.

– Ne is higgye, mert ez nem igaz – lökött oda a falhoz egy tömör, ám velősnek nevezhető mondatot Belami, majd kortyolt egy csöppnyit a söréből.

– Már miért ne hinné el? Igenis nagyon sok szegény ember él ebben az országban, én is ismerek olyat, akinek hónap végén csak kenyérre meg vízre futja – dobbantott ingerülten a kocsma kövén méretes bakancsával Smúz apu. Majd részletesebben is kifejtette: szerinte mire elég a minimálbér, és mire a 70 ezer forintos nyugdíj. Nem is beszélve a munkanélküli segélyről...

– És elmondaná, hány olyan embert ismer, akinek csak kenyérre és vízre futja, ha itt a hónap vége? – kérdezte Belami, egy újabb korty nyeldeklése után.

– Hááát, nem vagyok én statisztikai hivatal.

– Az már biztos, hogy maga nem az. De tudomásom szerint azt se a statisztikai hivatal mondta, hogy immáron négy és fél millió ember szegény ebben a hazában – ragadta meg korsóját és a szót Belami, a külváros nyugalmazott szépfiúja.

– Maga szerint ez a szám teljesen irrevertikus? – igyekezett nagyon tudományos lenne Minek Dönci, hiszen mégiscsak komoly téma került az asztalra.

– Gyanítom, irreálisat akart mondani – pislantott Belami, miközben bólintott. – Mert azt senki nem vitatja, hogy a magyar életszínvonal mondjuk Hollandiához képest elképesztően alacsony, mint ahogy az volt tíz éve, húsz és ötven éve is. De gondoljanak csak bele: ha itt négy és fél millió ember tengődne, akkor az utcán minden második velünk szembe jövőn azt kellene látni: utolsó gatyája is foszladozik, likas az egyetlen cipője, szeme guvad az éhségtől. De legalábbis fogalma sincs, miből fizeti ki a számláit. Mondom: minden másodiknak! De én elég sok helyen körbejártam már ebben az országban, jól ismerem a városunkat, ezért bátran állítom: ez a szám hazug is, hamis is. És csupán arra jó, hogy egyesek felhergeljék vele az egyébként is igencsak pesszimista magyart.

– Ja, persze, mert maga mindent látott. Ugyan, ki hiszi ezt el – legyintett Plüss Eta.

– Ezt nem állítottam. De azért olvastam újságcikket arról, hogy az ország egyharmada elhízott, arról, hogy több mint 10 millió mobiltelefont használ a magyar, hogy milliókban mérhető a személykocsik száma. És látom, milyen autók állnak még a lakótelepi parkolókban is, hogyan tolong a nép egy-egy ünnep előtt a szupermarketekben. Mint ahogy azt is tudom: nem lehet egy olyan országban pontos statisztikát készíteni, ahol annyi az adócsaló, mint szitán a luk, ahol olyan ember is minimálbérre van bejelentve, aki luxusautóval furikázik, ahol a svarcban is dolgozó kőműves a képembe röhög, amikor mondja, kétszáz nettót is felmarkol a minimál fizetés mellett, hogy csak néhány példát említsek.

– De akkor mégis, mennyire vagyunk szegények? – csapkodta a pultot Józsi csapos.

– Mégis mit gondol? – kérdezett vissza Belami.

– Én nem gondolok semmit.

– Na, azzal a fejjel én se gondolnék – mondta a külváros nyugalmazott, de gyorsan felhergelhető szépfiúja, majd széttárta a kezét.

– Ja, meg egy kérdés: mégis, ki számít ma, 2013-ban szegénynek? Ezt elmondta már valaki? Úgy tudom, nem, ezért részemről a témát be is fejeztem. Pontosabban annyit még hozzátennék: Magyarország nem a Kánaán földje. Nem volt soha, és úgy vélem, nem is lesz az. De nem is a nyomor földje. És aki ezt állítja, az engem köp szembe, meg azokat, akik nap, mint nap munkába járnak, dolgoznak, és igenis értékeket állítanak elő. Még ha dühösen is, mert arra valóban nem gondolt senki 1990-ben, hogy 23 évvel később még csak itt tartunk. Mint ahogy arra sem, hogy egyes ki tudja miből gazdagodott milliárdosok hamarabb veszik meg a harmadik jachtjukat az Adriára, mintsem egy teherautónyi élelmiszercsomagot küldenének oda, ahol valóban szükség lenne rá... – köszönt el Belami, olyan hagy csöndet hagyva maga után, hogy súlyától repedezni kezdett a padló.

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.11.07. 08:16 Szólj hozzá!

Címkék: statisztika rendszerváltás szegénység propaganda mélyszegénység

„És az anyukádat, azt a lánctalpasat nem akarod véletlenül szexuális örömökben részesíteni?” – üvöltött Belamira rendkívül kulturáltan egy autós a szomszéd sávból, és Belami, a külváros nyugalmazott szépfiúja megnyugodott. Nem tévesztette el az országot, még mindig magyar földön jár, ahol egymás szeretete, megértése és a türelem olyan, mint a szárba szökkenő virág kapával puszilva.

Gondolta, a „Te anyád!” helyett inkább egy bús, borongós Babits verssel válaszol, ezzel is erősítve a magyarok összetartozását, de mire két hang elhagyhatta volna a száját, a szomszéd sávból már elé is vágott az anyukázó, mobiltelefonnal kitámasztva azt a szép dagadt fejét, és üvöltött, miként tenni szokták a fába szorult férgek, majd áthajtott a piros lámpán, ám erős felindulásból életben hagyott egy járókerettel táncoló nagymamát.

– Na, ez a nap is jól kezdődik... – motyogta Belami, amikor két perccel később koccant egy vadrácsos dzsippel, amiből a naccságos asszony csak annyit üzen, hogy ő, mármint Belami, nem egyéb egy címeres ökörnél, és ha nem akarja, hogy bézból ütővel kozmetikázzák ki az arcát, jobban teszi, ha eltűnik az útról, a városból, az országból, de még a Földről is, ahol egyébként, ha nem tudná, már csakis a dzsipekké a hatalom, na jó, lehet a kocsi A is, ha minimum 8-as.

– Mit beszél ez? – vágta a savanyú pofát Belami, és megsimogatta azt az öregedő, de még mindig gépjárműnek látszó tárgyat, amiben utazott, majd udvariasan megállt egy zebránál, és átengedett egy babakocsit toló kismamát, aki ezt meg is köszönte volna, de menekülnie kellett a szemből érkező csilivili autó elől, amiben volt ugyan tolatóradar, dzsipiesz meg még 79 extra, csak ember nem volt benne, sokkal inkább egy dúvad, aki úgy érezte, ha nem nyomul 120-szal a belváros felé, talán még az ujjai is leszáradnak a kormánykerékről.

Belami tudta jól, hogy az élet harc, de arra azért nem számított, hogy a zebra előtti fékezés eredményeként beleszalad egy autó, amiről az ütközést követő percekben azonnal megtudta, legalább 566 millió forintot ér, a kár pedig nem kevesebb 879 millió forintnál, de lesz ennek még következménye, csak éppen Belaminak nem lesz akkor már feje, „mert azt leveszem, haver, de le ám, még most, és a disznók elé dobom” – kiabálta az 566 milliót érő autóból kiszökkenő 160 kilós, arany láncokkal kantározott úrvezető, akinek nejlonzoknis lábán olyan szépen mutatott a strandpapucs.

– De hát a követési távolság... Szóval nem én vagyok a hibás... – motyogta Belami, akit ekkor felvilágosítottak arról, hogy mennyivel könnyebb lesz az élete, ha nemi életet él a követési távolsággal, a KRESZ-szel, de még a saját húgával is.

Belami eme ajánlatot és a feléje induló pofont egy gyors mozdulattal elhárította, nyugalom, béke van – mosolygott a 160 kilósra, aki az emberi együttélés jelen kori illemszabályai szerint így szólt hozzá:

– Még röhögsz is, te dömperagyú búvárkecske? Úgy pofán váglak, hogy egy hétig könyörögsz karóba húzásos, vidám halálért.

– És végül megütötték? – kérdezte aznap este Bika Jenő a Zsibbadt brigádvezetőről elkeresztelt, és magas színvonalú szolgáltatásairól (lásd: kannás bor...) méltán híres lakótelepi kocsma nagytermében.

– Nem. Csak két sarokkal arrébb köpött le egy biciklis, aki hat fülhallgatóval és négy okostelefonnal a fején száguldott át a piroson, mert úgy érzete, túl sok a nyál a szájában – mesélte közlekedési élményeit Belami, majd csendben elsírta magát, és döntött: most aztán végképp megírja a „Hova jutott a világ?” című népi eposzát, hat részben, hosszúra nyújtva.

Közben a kocsma másik sarkában Heveny Béci éppen arról tartott előadást, hogy az már mégiscsak sok, hogy az állam milliárdokat költ traffipaxokra, meg mindenféle olyan eszközre, ami semmi mást nem szolgál, csak a nép nyúzását és büntetését.

– Teljesen fölösleges kiadás, mint ahogy a közlekedési szabálysértések miatt kiszabott büntetéseket is eltúlzottnak tartom – magyarázta Béci, és el nem tudta képzelni, miért kapott egy akkora pofont Belamitól, hogy úgy érezte, nem csupán a plafon, de az egész magyar államadósság egyszerre szakadt a fejére.

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.09.19. 21:36 Szólj hozzá!

Címkék: közlekedés autó közút traffipax bunkóság országút

– És mongyad mán, te kölök: ezzel a ketyerével gyereket is lehet csinálni? – fordult érdeklődő kérdésével Bika Jenő lófejű Döncikéhez. Az pedig – fel sem nézve az asztalon tárolt kezéből, amiben egy mobiltelefonhoz hasonlatos tárgyat szorongatott – habogva csak annyit nyöszörgött, hogy nem..., talán..., izé..., esetleg az SPX ZMQ típussal, ha van hozzá ZTK/MOOP gerjesztő kurbinátor.

Lehet, hogy a fent említett lófejű Dönci nem egészen pontosan ezeket a szakszavakat használta, de mindegy is: a Zsibbadt brigádvezető nevét viselő kocsmába eső elől bemenekülők úgysem értettek egy szót sem az egészből.

– Ez már egy más világ, Bika úr – nyalta le a habot a sörös korsójáról Bovden Béci –, egy olyan világ ahol az emberek már nem beszélnek egymással, csak üzeneteket küldözgetnek, lájkolnak meg LOL-oznak (meg ne kérdezzék mi az!), ja, meg csetelnek, és már az esemes is kiment a divatból, mióta bejött az internetre kapcsolt okostelefon.

– Mi jött be? – fordult az ajtó felé Cink Enikő, de mivel nem látott senkit, kezdett megnyugodni.

– O-kos-te-le-fon... – szótagolta Béci, és magyarázott bizonyos érintős képernyőről, amin lehet lapozni, meg ilyesmi.

– Ja, és teljesen meghülyíti az embereket, leginkább a fiatalokat. Nézze csak Döncit!

– Mit nézzek rajta, tudom, hogy lófejű.

– Ne a fejét nézze, abban úgy sincs semmi, a szorzótábláról is azt hitte, hogy fűrészelhető faáru, és jól lehet asztallapnak a víkendházban. Szóval ne a fejét, hanem a szemét és az ujjait.

És ekkor már az egész Zsibi a lófejű Döncit bámulta, elszörnyedve azon, mi lesz az emberiségből, ha így folytatja, és a technika átveszi a hatalmat.

– Mert átveszi, ebben biztosak lehetnek. Van itt már tablet, egy tével és a nélkül, amit nem a doktor ír fel, meg van ebuk, ami olyan könyv, hogy nem kell lapozni, mert hogy nem papírból van, hanem árammal működik – hadarta Firnájsz Egon, fitogtatva jólértesültségét.

– Áram a könyvben? Na ne! Tudja maga kit hülyítsen... – ütött egyet a pultra a felmosóronggyal Józsi csapos, mint aki attól retteg, a lófejű Dönci okos masinája egyszer csak éppen úgy tudja majd vizezni a bort, ahogy ő teszi, immár húsz éve.

– És mi lesz akkor, ha az okostelefon átveszi a hatalmat az agy fölött? Vége lesz a világnak, azt mondom én. Erre még nem gondolt senki? És arra sem, vajon hány kilométeres sebességgel forognak őseink a sírjukban, ezt látva? – pottyant egy kövér könny Plüss Eta szeméből.

Belami, aki eddig egy szóval sem gazdagította az emberiség jövőjéért aggódó vitát, akkor egy pohár sört, meg szót kér.

– Ami az őseinket illeti, hát azok csak ne nagyon forogjanak sehogy. Mert okostelefon nélkül is elég szépen meg tudták kavarni a világot. Csak lapozzanak bele egy igazi, papírból készült történelemkönyvbe, és próbálják összeadni, hány háborút robbantottak ki okostelefon nélkül, egészen hagyományos módszerekkel. És hány embert húztak karóba, főztek meg forró vízben, négyeltek fel akármilyen eszmékre hivatkozva, hogy aztán kitalálják az atombombát, a gázkamrákat, a vegyi fegyvereket, hogy nagy hirtelen mást ne is említsek.

– Amit meg a technikai fejlődésről szeretnék elmondani: ne féltsék maguk a jövő generációját, ellesz az nélkülünk is a maga teremtette új világában. Vagy már nem emlékeznek öreganyáink szörnyülködéseire? Amikor a lovaskocsit felváltotta az autó, azt mondták, ez fogja kiirtani az emberiséget. És most már nem is ember az, akinek nincs kocsija. Vagy legalábbis – nem igazán boldog ember. Amikor feltalálták a tévét, sőt mi több, már meg is tudták venni, előbb azon agyaltak őseink, hogy fér annyi ember egy olyan kis dobozba. Majd ezer tanulmány született arról, hogy az emberek elidegenednek egymástól, és egész nap csak a képernyőt fogják bámulni. Elidegenedtünk? Hát el. De nem a tévé miatt, ugye tudják? És ha most valaki el akarná venni a tévénket, egy hétig ugrálnánk a torkán gumicsizmában.

– De ott a számítógép. Kell a francnak – mondtuk húsz éve, és ma már nem is tudunk élni nélküle. Hát valahogy így lesz ez az okos és a még okosabb telefonokkal is – dőlt hátra a székében Belami, miután úgy érezte: annyi okosat mondott, hogy ennyi éppen elég egy napra.

– Na, mit szólsz ehhez, Dönci? – fordult a lófejű kamasz felé Snájdig Pepi.

– Tessék..? Mit...? Na, ne most... – habogta Dönci.

És csak akkor érezte, hogy még nem teljes hibátlan a szép, új, okostelefonos világ,  amikor csöppet sem okos Bika Jenő Smúz apu szintén elég butának tekinthető bakancsával akkorát csapott lófejű Dönci tarkójára – Ránk figyelj, ha hozzád beszélünk! – felkiáltással, hogy Dönci előbb lefejelte okostelefonját, majd békésen elaludt, sörtől mocskos asztalon és a világhálón ringatózva.

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.08.30. 09:30 Szólj hozzá!

Címkék: internet mobiltelefon társadalom technika okostelefon mobilinternet elidegenedés

– Na, akkor hadd halljam a várható nyeremény pontos összeget! - gyűrte fel ingének minden ujját, de még homlokának összes ráncát is Belami. A Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma nagyközönsége pedig fél percig őrizte a csöndet, majd egyetlen harsány kiáltásban törtek ki:

– Kétezer és négyszázmillióóóó!

– Pontosan?

– Mög égy kis apró... – vigyorgott Bika Jenő, aki egészen önkéntes alapon, de előre megfontolt szándékkal és nem titkoltan nyereségvágyból belépett abba a lottócsoportba, amit Belami, a külváros nyugalmazott szépfiúja alapított három perccel korábban.

– Na ja, csak nem maguknak! – kiabált ki a budiajtó résén Firnájsz Egon, aki szerint a lottózó személynek annyi esélye sincs a nyerésre, mint hógolyónak a vulkánban, így aztán az is egy lendkerekes ökör, aki efféle szerencsejátékra pénzt költ.

– Maga csak ne dehonesztáljon ottan, mert könnyen az orrára csapódhat az öklöm – üzent békésen Belami, és kifejtette matematikai kutatásának végeredményét, miszerint éppen ötven százalékig biztos, hogy ők, csakis ők nyerhetik meg ezt a tömérdek pénzt.

– Ugyanis vagy nyerünk, vagy nem. Több választás nincs – csapott az asztalra Belami, hozzátéve: persze azért nem árt, ha nagyon tudományos alapon töltik ki a szelvényeket. És persze az sem mindegy, hogy mivel ikszelnek?

– Mijé, hát mive kéne? - csapódott Link Egon álla a térde kalácsának.

– Máris mutatom – kapott elő egy madártollat a teszko gazdaságos nejlonszatyrából Belami, amiről elmondta, hogy ez nem más, mint egy szűz gúnár pontban éjfélkor, száraz tónak nedves partján kitépett tolla, amit 77 éves öregasszony 66-szor megköpködött, és hamuban sült pogácsába mártott.

A lottócsapat meg csak ámult eme nagy gondosság és tudományosság láttán, majd azt hitték, diktálhatják végre a számokat, de nem.

– Állj! – ugrott fel Belami az asztaltól. – Először is mindenki forduljon meg hétszer a saját tengelye körül, miközben én dél-litván ráolvasó versikékből olvasok fel éppen ide illő töredékeket belga nyelven.

Megtörtént.

– Most pedig mindenki gondoljon ki egy számot, azt szorozza be kettővel, ossza el hárommal, emelje köbre, vonjon belőle gyököt, és az így előállott számot diktálja, fal felé fordulva, bal kézzel kopogva Snájdig Pepi fején.

– Miért éppen az én fejemen? – sírta el magát Pepi.

– Mert fán kell kopogni, oszt azért – magyarázta Belami, miközben a lottócsoport számolt, de annyira, hogy az agyak csikorgását hallva még a hazug embert üldöző sánta kutya is visszafordult a törött korsós kúttól.

– És most mondják! – horkant fel Belami, maga elé kapva egy kabala szenes vödröt, amit az éjjel harmatos fűben rekedt madár füttyével kovászolt, négyszer lángra lobbantott és hatszor megcsókolt, ahogy az már a Boszorkányok és egyéb delnők című nagyon tudományos munkában olvasható követelményként.

– 234! – kiáltotta Cink Enikő számolásának legvégső eredményét, mit sem törődve azzal, hogy a lottó csupán kilencvenig enged ikszelni, mint ahogy azzal sem, hogy a lottócsoport összes tagja egyhangúan hülyének nyilvánította.

– Na jó, akkor legyen 89! – koppantotta a fejét a falba Enikő, hallgatván, hogyan röpködnek a levegőben a számok egymás után. Persze a tudományos megalapozottság ekkor sem maradhatott el. Ló Elek cigánykereket, Plüss Eta borsót hányt a falra diktálás közben, Józsi csapos pedig kézen állva mondta be a számát. Majd amikor összegyűlt minden adat, a lótejben áztatott papírfecnikre írt számokat beletették egy 33 napja nem mosott nejlonzokniba, ahonnan szép sorban emelte ki ezeket Belami úgy, hogy közben vak hangya törött lábát szopogatta.

– No, ezzel meg is volnánk! – kiáltott fel a szertartás végén Belami, majd közösen elballagtak a legközelebbi lottózóba, ahol szerényen közölték: ők nyerik az ötöst, és érdeklődnének, nem-e lehetne felvenni némi előleget, hogy fel tudják adni a szelvényeket.

A vita még tart, a rendőri erők kivonultak, komolyabb személyi sérülésről eddig nem kaptunk jelentést.

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.08.22. 19:59 Szólj hozzá!

Címkék: babona lottó szerencsejáték ötös lottó

– Maguk meg miért viháncolnak olyan hevesen? Ettől még nem lesz olcsóbb a kenyér, pedig jó sokba van ez nekünk… - legyintett az elmúlt vasárnap estéjén a Zsibbadt Brigádvezető soha nem múló szép emlékét őrző Panel Pál lakótelepi kiskocsma nagytermében Bika Jenő. Nem mondhatnánk, hogy szavaiból túlságosan veretes mondatokat állított össze. De arra elégségesnek bizonyult ez a néhány szó, hogy Belami leugorjon az asztalról, hol addig észak-zanzibári népi táncokat lejtett, két korsó sörbe dugva kecses és bütykös lábujjait, Smúz apu lehúzza fejéről a kövezet felmosására használatos vödröt, amin addig Plüss Eta dobolt ismertebb kelet-írókéz dalokat, és Snájdig Pepi akkora ütésre lendítse a kezét, hogy a mozdulat szelétől bepárosodjon Minek Dönci két szeme.

– Miket beszél, maga lendkerekes ökörnyál? – kiabálta Belami. – Mi nem lesz olcsóbb? És miért nem lesz?

- Na bumm, nyertünk egy-két világbajnokságot a vizes vébén, oszt annyi. Ezért kár annyira hergelődni – vonogatta ekkor már mind a két vállát is Jenő bátyó. Majd eme vonogatás egyre folyamatosabbá vált, mivel Snájdig hétszer a falhoz vágta, azt üvöltözve: ha még egyszer efféléket mond, és rontja az ország meg a Zsibi nagyközönségének örömét, akkor úgy szájba vágja, hogy még annak a háznak az ajtóféltáját is kiüti, aminek még le se rakták az alapjait.

– De hát ez csak úszás, meg vízilabda. Ez csak egy játék – hörgött Bika úr, mint akit nyolcan kínoznak úgy, hogy még Csapajev elvtárs öt háborúval korábban mosott kapcáját is az orra alá dugják.

– Magának egy világverseny, ahol a hazánk férfi vízilabda válogatottja 10 év után állhat fel a dobogó tetejére, ahol Hosszú Katinka fantasztikus úszással kápráztatott el vagy egymilliárd tévénézőt, az csak úszás, meg vízilabda? – kérdezte kissé dadogva Cink Enikő, mert beszélgetés közben éppen Bika Jenő homlokán ugrált a tűsarkú bakancsával.

– Te jó ég! Hát ide jutott a világ? – sírta el magát Belami, és arra gondolt, néhány dolgot elmagyaráz Bika úrnak. Például beszél arról, hogy az úszás és a vízilabda nem csupán sport, hanem erő, ifjúság, öröm, és bizony arra is nagyon alkalmas, hogy egy egész országot összekovácsoljon. Hogy az úszás, mint minden sport, példaképeket adhat egy olyan ifjúságnak, amelyik maga sem tudja, merre is van előre, és merre a hátra ebben a dülöngélő világban, hogy megnevettesse azokat, akik szürke hétköznapokon leginkább csak lehajtott fejjel járnak, és összehozzon olyan embereket, akik már öt éve ki nem mondták a szót, barátság.

– Ha csak tízezer fiatal választja a drog meg a pia helyett az úszást, ha csak ezren döntenek úgy, hogy kipróbálják magukat ebben a sportban versenyzőként, ha csak száz polgármester mondja azt: építsünk már végre mi is egy uszodát a városunkban, ezek az aranyérmek többet érnek egy egész aranybányánál – kiabálta közben Firnájsz Egon.

– Ha meg a magyar – akiknek mindig azt magyarázták, hogy kicsik, hogy vesztesek, hogy bűnösök – elhiszi, hogy nem csak a sportban tudunk remek eredményeket elérni, hanem az élet más versenypályáin is, akkor meg a három arany értéke pénzben ki sem fejezhető – vélekedett Firnájsz Egon, aki legutoljára úgy húsz éve mártózott meg uszoda vizében, de most pontosan tudta: a fizetésből legelőször egy úszógatyát vesz.

És ekkor Belami úgy érezte, neki már nincs is mit mondania. Szép lassan felállt a székéről, odalépett Bika Jenőhöz, megsimogatta Jenci túlérett dinnyéhez igencsak hasonlatos buksiját, és csak ennyit kért:

– Mondja meg a magához hasonlatos barátainak, hogy igen: az ország sokat költött arra, hogy méltó módon képviseljék sportolói. És mondja el azt is: ha nem költött volna erre, most nem gazdagabbak, hanem sokkal szegényebbek lennénk. Én meg csak reménykedem: nem sok olyan embert talál, akinek ezt el kell magyarázni – köszönt el Belami, hogy kilépjen a Panel Pál lakótelep főutcájára, ahol éppen a Hőguta SC játszotta végtelenített mérkőzését a Kánikula FC-vel.

 

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.08.05. 21:28 Szólj hozzá!

Címkék: sport vízilabda úszás világbajnokság aranyérem vizes vb Hosszú Katinka

– Na, most meg miért hallgat, Minek úr? Talán kóros lustaság támadta meg azt a szép hosszú nyelvét, hogy még mindig nem pörgeti, és nem tiltakozik? – fordult Minek Dönci felé Belami a Zsibbadt brigádvezető teraszán. A Panel Pál lakótelep legszínvonalasabb kisvendéglőjében, amit az ÁNTSZ legfeljebb hetvenkétszer záratott be az idén, ugyanis olyan kövér csönd ült, hogy már attól lehetett tartani, nem is fér be mellé senki az üres asztalokhoz.

– Miért tiltakoznék? Történt valami? – ásított Minek úr kedélyesen, mint aki egyszerre három NAV vizsgálatot élt túl különösebb vagyonelkobzás nélkül.

– Történt-e? – vigyorgott Belami, a külváros nyugalmazott szépfiúja. – Történt bizony: Magyarország fogja rendezni a 2021-es úszó világbajnokságot, és az is lehet, hogy ezért uszodák sokaságát fogják építeni az országban. És ha jól emlékszem, maga nem is olyan régen az új Puskás stadion miatt már egyszer eljárta a haláltáncot, mondván, az állam költhetné másra is a pénzét, mintsem sportlétesítményeket terveztessen.

– Úszó világbajnokságot? – tágult Minek úr pupillája, mint az elő szokott az fordulni bagzó macskákkal, és elnyelt úgy fél köbméternyi levegőt, hogy egyszerre törhessen ki belőle legalább negyvenhat olyan mondat, amiben elítéli a fölösleges költekezést.

Ám ekkora már megtelt a Zsibi összes asztala, és Plüss Etától Ló Elekig mindenki az úszószövetséget dicsérte, meg a kormányt, amiért bevállalt egy ekkora sporteseményt.

– Ha jól tudom, az úszó vébé a világ egyik legnagyobb látványossága. Csak az olimpia, a foci meg az atlétikai vébé előzi meg a népszerűségi listán – fitogtatta mérhetetlenül nagy tudását Bika Jenő. – Hatalmas rang ilyet elnyerni, arról nem is beszélve, hogy az úszósportunk már régen megérdemelt egy ekkora elismerést.

– Jaj, istenem, ne is mondja! – sóhajtott fel boldogan Cink Enikő, és már sorolta is Hargitay András, Darnyi Tamás, Egerszegi Krisztina, Szabó Joe, Czene Attila, Rózsa Norbert, Cseh László, Risztov Éva és még tucatnyi világklasszis nevét, érdemeit.

– Figyelje meg: ez a vébé nagy lendületet ad a magyar úszósportnak. Szerintem sorra épülnek majd uszodák a kiskölykök meg a szülök nagy örömére.

– Sorra épülnek? – hökkent meg Minek úr. – Mégis, mibe lesz ez nekünk, ha rákérdezhetek?

– A vébé központi helyszínére biztos költünk vagy 15 milliárdot – számolgatott Belami.

– De hát az…

– Na, most fogja be a száját, Döncikém, mielőtt kibélelem egy felmosóronggyal a fogai környékét.  Először is: Budapestnek már úgy három évtizede kellett volna kapnia egy úszóközpontot a közel kétmillió lakosához. Másodszor: ezt a pénzt nem egy nap alatt, hanem több évre elosztva fizetik ki. Harmadszor: közel 200 ország versenyzőit fogadja majd Magyarország, hetekig rólunk cikkez majd a világsajtó, vagyis soha ilyen olcsón még nem mutathatta meg turisták ezreit, majd remélhetőleg – az úszó vébén felbuzdulva – tíz- és tízezreit fogadó kis hazánk magát a nagyvilágnak, mint 2021-ben.

– Negyedik nincs? – motyogta Minek úr oly szomorú arccal, mint aki már érzi a felmosórongy ízét a szájában.

– De van. Igaz, csupán egy-két kérdés. Miért nem akkor lázongott, amikor a milliárdokat olyan völgyhídra költöttek a Balatonnál, amire semmi szükség nem lett volna? Miért nem akkor hápogott, amikor kormányzati negyedről álmodoztak az okosok, miközben nyakig süllyedtünk az adósságba? Miért nem akkor fájt magának a költekezés, amikor kétszer olyan drágán épültek az autósztrádák, mint a szomszédságunkban? És miért nem azon kesereg, miért fáj nekünk a pesti 4-es metró 500 milliárdja, nekünk, akik évente, ha egyszer sem fogunk ráülni – hadarta Belami.

Majd, mint aki jól végezte a dolgát, lehajolt a már többször szóba hozott felmosórongyért. Ám mire előbujt méretes orra az asztal alól, Minek úr úgy elrohant, mint aki máris elkezdte erőnléti edzését a 2021-es budapesti úszófesztiválra.

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.07.22. 22:01 Szólj hozzá!

Címkék: sport uszoda 2021 vizes vb úszó vb Puskás Ferenc Stadion

– Emberek, Pesten jártam! És mit láttam? Épül, de még milyen szépen épül az új Fradi stadion! – törte rá az ajtót a Zsibbadt brigádvezető nagyközönségére, repesve a boldogságtól, és nem kevés szesztartalmú italtól Snájdig Pepi.

A bent ülők pontosan tudták, hogy Snájdig vérében még az alkoholnál is több zöld vér folyik. Ezért néhány percig udvariasan tapsikoltak az összes kezükkel, és csak ezt követően jegyezte meg halkan, ámbár eléggé érthetően Smúz apu, hogy szerinte válságos időben igencsak luxus Fradi pályára költeni tízmilliárdokat.

– De ezt nem csak én mondom, ezt harsogja az egész ellenzék! – kiabálta menekülés közben, megosztván az elhamarkodott kijelentés felelősséget Smúz úr, majd úgy eltűnt a budi ajtó mögött, mint tenni szokta bizonyos szürke szamár korlátozott (köd…) látási viszonyok idején.

– Maga meg mit üldözi szegény Smúz aput? Igenis, azt a 30 milliárdot költhetnék másra is. Egyébként pedig a Fradi pálya építése soha nem látott pazarlás – motyogta Link Egon, akit 2 hónapos korában 4x100 évre felmentettek tornából.

– Link úr, magát érdeklik a tények, vagy tökéletesen elégedett, ha kitömik demagógiával? – érdeklődött udvariasan Belami, miközben letörölte szájának szegletéről a sörhabot. – Mivel úgy tudom, hogy ha nagy nehézségek árán is, de a nyolc osztály mégiscsak elvégezte, föltételezem, talán igen. No, akkor figyeljen! A Fradi stadion nem 30 milliárdba kerül, hanem 13,5 milliárdban. Eddig érthető?

– Érthető, de akkor is sok – válaszolta Egon egy szemetes kuka mögé bújva.

– Sok? Na, akkor folytatom. Ebből a 13,5 milliárdból az építtető cégek adó és járulék formájában 38 százalékot befizetnek az államnak. Mivel az állam eladja a stadion előtti telket is, nem kevés pénzért, a végén összesen maximum 4-5 milliárdból lesz egy olyan stadionja a fővárosnak, aminek csudájára járhatunk – magyarázta Belami. Majd hozzátette: – Tudom, hogy Link úr agya nem éppen egy légyfogó papír, de ennyi információ talán még a maga fejében is megragad.

– Egyébként meg, ha tudni akarja mi a pazarlás, elmondok magának egy igaz mesét. Egyszer volt, hol nem volt, de volt sok ember, aki úgy döntött 4-es metró kell Budapestre. Mert hogy Budapestre minden kell, mégiscsak fő a város. Meg is kezdődött az építkezés 2004-ben, amikor azt mondták, az egész program csupán csak 195 milliárdba fog kerülni, és 2008-ban már utazhat a boldog nép ezen a csudavonalon. Akár még én is, hiszen az én adóm éppen úgy benne van, mint a magáé lenne, ha egyszer is fizetett volna ilyet…

– Na ne személyeskedjen, hanem folytassa…

– No, kérem alássan, ez a metró persze 2008-ra nem készült el, de akkor már azt mondták az illetékesek és okosak (mert az illetékesek mind okosak, naná…), hogy 2010-re tutira elkészül, de akkor bizony nem 195 milliárd, hanem 353 milliárd lesz a végösszeg. Kérdem én, a különbség hány Fradi pálya ára?

– Maga csak ne kérdezzen, hanem meséljen – lett egyre izgatottabb a Zsibi népe az irgalmatlan összegek hallatán. No meg tudva, hogy a Tisza-parti Panel Pál lakótelep útjainak kátyúzására momentán 7 forint 30 fillér sem jut.

– Ahogy parancsolják. Szóval a 4-es metró, ahogy az kell, 2010-re sem lett kész, viszont kapott a nép egy újabb időpontot: 2012 vége, és egy újabb árat: 452 milliárd. Hozzávetőleges adathalmozásként megjegyzem, a minap olvastam az Interneten, hogy Madrid tartomány közlekedési és infrastrukturális tanácsadó testülete 2008-ban azt nyilatkozta, hogy egy 7 kilométeres metrót három év alatt, 96 milliárd forintból tudnának elkészíteni, vagyis 12,7 kilométer, amekkora a pesti 4-es metró lenne, 137 milliárd forintba kerülne. Bukarest meg 16 kilométeres, 19 állomásos vonalat tervez építeni a 4-es metró költségének feléért.

– És honnan tudja, hogy ott nem lesz drágább? – vonogatta a vállát Mell Linda.

- Nem tudom. De nem is érdekel. Engem momentán az jobban izgat, meddig csöpög még az én adómból erre a gigantikus 4-es metróra. Egyébként meg ennyit pazarlásról, Fradi pályáról, és 4-es metróról. Most pedig mindenkit megkérek, fáradjon át a szomszédos patikába idegnyugtatóért – nyelte le az utolsó kortyot Belami.

Majd peckes járásával és üres bukszával zsebében elhagyta a Zsibbadt brigádvezető nagytermét, hogy a nem 4-es járda alig repedezett aszfaltján gyalog haladjon tovább.

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.06.28. 21:07 Szólj hozzá!

Címkék: 4-es metró Fradi stadion

– Ezt nem lehet kibírni, még öt perc, és szétfolyok a flaszteron, vagy guta üt meg – tántorgott be a Zsibbadt brigádvezetőhöz címzett lakótelepi kocsma ajtaján Minek Dönci, és mivel ölhető disznó nem volt a közelben, savanyú pofát vágott.

Ekkor már Hergejj Bella, Mell Linda, Firnájsz Egon is a pult környékén agonizált, bizonyos világnak végét emlegetve, ami soha nem látott kánikula képében tört rá a gyanútlan magyarra. Ló Elek kigúvadt szemmel az utcát bámulta, azt fürkészve, fortyog-e már az aszfalt, majd bejelentette: ha nem jön egy kis lehűlés, ő halálnak halálával hal meg, ásó, kapa, nagyharang se marad utána.

Mivel a sarokban gubbasztó Belami azon a délutánon már 687. alkalommal hallotta, hogy ezt nem lehet kibírni, gondolt egy merészet, és a következő kérdéssel, valamint nagy lendülettel fordult a Panel Pál lakótelep híres vendéglátóegységének törzsközönségéhez.

– Mondják, magukat születésük előtt a gyárban panaszkodáson kívül másra is beprogramozták? És ha igen, netán az összes egyéb tudásuk végleg törlődött a merevlemezükről?

Jó kérdés helyében jót várj…vagy valami ilyesmi – tartja a mondás, így aztán Belami kapott egyszerre számos ajándékot, köztük hideget, meleget, meg egy sárga nejlonvödörből kihalászott felmosórongyot is, ami arcának központi helyén landolt, éppen ott, ahol méretes orra tartózkodott.

– Na ne szórakozzon velünk, Belami úr! Maga talán nem a végét járja? – lihegett Bika Jenő, aki éppen azon agyalt, most üljön bele a vécékagylóba, vagy csak öt perc múlva húzza le magát.

– Képzeljék, nem. Mint ahogy télen sem akartam végezni magammal, amikor éppen azon siránkoztak, hogy túl sok a hó, nagy a hideg, fúj a szél. Mert emberből vagyok, és mint ilyen szerkezet nagyon sok mindent kibírok. Csak azt viselem egyre nehezebben, hogy ez az ország reggeltől estig nyafog.  Ha nem az időjárással van baja, akkor szomszédra panaszkodik, kimaradt buszjárat miatt húzza föl magát, netán azt hiszi: nincs a magyarnál szerencsétlenebb nép, mert egy napon két kátyút is látott a szomszéd utcában.

– De mit tegyünk, ha rossz időben születtünk, amikor annyi baj sújtja a magyart? Adósság, államháztartási hiány, körbetartozás, alacsony fizetés, magas árak. Soroljam tovább? – terelte országos ügyekre a szót Minek úr, aki immáron húsz éve vállalkozóként tengette az életét, csak éppen azt nem tudta róla senki, mire is vállalkozott.

– Hát ez bizony mind nagyon súlyos gond – bólintott Belami. – Éppen ezért szabadidőmben tudják, mit csinálok? Apámat, meg az ő nemzedékét irigylem. Igen, jól hallották. Apámat, aki mit sem tudott olyanokról, mint túlzott deficit eljárás, meg a rosszkor elromló mobiltelefon, csupán akkor született bele Magyarországba, amikor egy bizonyos Trianon kastélyban szétszedték az országot. Így lett magyarból csehszlovák. Aztán átélt oly csekélységeket, mint a nagy gazdasági világválság, ami ugye nem volt más, mint csupa móka és kacagás. Pár év múlva behívták katonának, kiküldték az orosz frontra, mínusz 30 fokban figyelte, hogy a rá támadó nyolc tankból végül melyik fogja eltaposni – dőlt a szó Belamiból halkan, nyugodtan.

– Mivel túlélte a világégést – vágott be új mondatba fél perc után –, mindenéből kifosztva menekülhetett Kárpátaljáról Magyarországra, bár azt hitte: addig is ott volt. Majd a béketábor tagjaként, vidám mozgalmi dalokat énekelve alámerülhetett a Rákosi korszak mérhetetlen boldogságba, és repdesett az örömtől, mert csak háromszor vitte el az ÁVÓ, de végül egyszer sem kínozták meg. Ötvenhatban átélt egy levert forradalmat, a megtorlás idején azzal vigasztalhatta magát, hogy a családból csak egy embert vertek félholtra. Majd a nagy konszolidáció idején dolgozhatott látástól vakulásig, és azt hitte, ő a világ legboldogabb embere, mert öt éven belül tudott venni tévét, mosógépet, de még kijutott külföldre is, Szegedről egészen a távoli Szabadkára.

– Most miért jön ezzel? – nézték döbbenten Belamit a sörös korsó fülét markolók.

– Áááá, semmiért. Csak beszélek ki a fejemből – nyújtózkodott a külváros nyugalmazott szépfiúja mind a két kezével, majd intett Józsi csaposnak: jöhet a következő szódás ampulla. És az se baj, ha csak félig lesz tele az a pohár, ami Snájdig Pepi szerint mindig félig üres…

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.06.22. 21:24 Szólj hozzá!

Címkék: panasz hőség kánikula panaszkodás

Na, ezt a csatát is megnyertük. Méghozzá fölényesen, ügyesen, ésszel és eredménnyel! – húzta ki magát büszkén Snájdig Pepi a Zsibbadt brigádvezető emlékére alapított kocsma pultját támasztva. Eközben a falra szerelt tévében arról beszéltek, hogy az utolsó nagy árhullám is elhagyta Magyarországot, a hatalmas folyam szelídül Győrtől Mo-hácsig.

– Magának aztán tényleg jó nagy része volt mindebben – vigyorgott Minek Dönci. – Vagy amikor egymás után küldte a gyomrába a nagyfröccsöket csak és kizárólag azért tette, hogy a vízfogyasztással csökkentse a Duna szintjét?

– Hogy én miért ittam a fröccsöt, ahhoz magának annyi köze sincs, mint fagyott jegesmedvének a napolajgyártáshoz. – dörrent Snájdig hangja. – Egyébként vegye tudomásul: igenis a saját sikeremnek is érzem azt, hogy emberáldozat nélkül vonult el a Duna, mert én is egy vagyok azok közül a magyarok közül, akikre azt mondják, nem tudnak összefogni, ügyetlenek, bepánikolnak, ha jön a vész. Hát összefogtunk, nem voltunk ügyetlenek, és nem pánikoltunk be.

– Így igaz… – bólintott Józsi csapos, aki még csöndesen megjegyezte: mindenki azért csak nem rohanhatott a Tisza mellől is a dunai gátakra. Tehát Snájdig megbántása igazságtalan, ezért Minek úr kimarad a következő körből, legyen az Vilmos körte, sör, vagy éppen borocska.

– És ha már az árvízről beszélünk – belegondoltak abba, mégis hány ezer ember munkáját kellett itt összehangolni, a homokzsákot kiszállító sofőrtől a lappát nyelét markoló katonáig, a szendvicset gyártó anyókától a parton őrséget álló tűzoltóig, nekem olyan megható az egész – szipogott Plüss Eta, és az árvízi védekezők tiszteletére torkának közepéig nyomta le a sörös korsót, nehogy egy csepp is kárba vesszen.

– És mindezt a miniszterelnök irányította, fogta össze, ellenőrizte. Csak úgy mondom – jegyezte meg Cink Enikő.

– Gondoltam, hogy ez a téma előjön – duzzogott Bika Jenő, aki már csak munkásőri múltja miatt sem engedhette meg magának, hogy akár egy jó szó is elhangozzák Orbán Viktorról a jelenlétében. – A végén még azt fogja mondani, hogy személyesen Orbán úr emelt meg minden töltést, töltött meg minden zsákot, és tenyeréből etette az árvízi munkásokat minden gátszakaszon.

– Nézze Bika úr! Maga is szabad magyar állampolgár, és az Alaptörvény sem tiltja, hogy olyan hülye legyen, amilyet már pénzért mutogatnak. Vagyis az előbbi igencsak nagy ökörségre valló mondataival nem is kívánok vitázni – nyugtatta meg Bika urat Belami, sőt mi több, még egy korsó sört is rendelt Jenőnek. – De annyit azért elmondanék: Orbán Viktor most éppen azt tette, amit egy ország miniszterelnö-kének tennie kellett, amikor olyan vízi veszély fenyegette az országot, mint még soha.

– Mégis mire gondol? – duzzogott Bika úr.

– Hogy mire? Csupán csak arra, hogy reggeltől estig a nyugati országhatártól a déli végekig figyelte: mindenki rendesen végzi-e a munkáját. Dehogy töltögetett homokzsákot, nem lapátolta nagyobbra a gátat, mert nem is ez az ő dolga. De megérzett valamit abból, amit sok politikus soha nem fog: az egyszerű kisembereknek szükségük van arra, hogy lássák, az ország vezetői mellettük állnak, és nem csak azért választották meg őket, hogy legyen, aki parancsolgat nekik.

– És ha csak választási fogás volt az egész? Meg a népszerűségnek hajszolása? – szólt közbe Ló Elek.

– Nézze Ló úr, ha a maga butaságának súlya lenne, már átszakította volna a Föld nevű bolygó kérgét – legyintett Belami.  A választási fogáshoz bőven elég lett volna, ha itt is, ott is feltűnik, a kamerába mosolyog, mint tette jó néhány politikus, aki kerek fél órán át lapátolgatta be magát az „Én is itt voltam ám” című dokumentumfilmbe. Hogy a megfeszített munkának választási értéke is lesz? Naná! Az emberek egy része biztos azt fogja mondani: kemény fickó ez az Orbán. Aki egyébként – teszem hozzá – minden megszólalásában a gátakon küzdő emberek hősiességét méltatta, katonát, rendőrt, önkéntest dicsért, katasztrófavédőt, a környékben lakók munkáját, és soha ki nem esett a száján az a szó, hogy politika, az ország másik fele meg vitaműsorokban okoskodva, vagy éppen azt nézve fog arra a következtetésre jutni, hogy Orbán túl sokat volt a gátakon. És ezt éppen azok állapítják majd meg, akik télen azért szidták, mert nem saját kezével állította le a hóesést, és nem egyedül szabadított ki minden autót a hó fogságából.

– Na, erre akkor igyunk – emelte koccintásra poharát Józsi csapos, mert attól félt, hogy a dunai áradásból semmi perc alatt politikai veszekedés tör ki, de olyan, amilyet semmilyen gáttal nem lehet megfékezni.

– Mindenki egészségre igyunk, aki tett azért, hogy az áradásból ne legyen katasztrófa – emelkedett Belami pohara is, miközben azt kérdezte: vajon miért kell a veszekedős magyarnak legalább egy pusztítással fenyegető ár ahhoz, hogy megérezze: egy országban él, egy a gondja, és csak együtt oldhatja meg.

No, erre a kérdésre eddig még egyetlen válasz sem érkezett… 

Szerző: Bátyi Zoltán  2013.06.16. 11:07 Szólj hozzá!

Címkék: árvíz gát töltés Orbán Viktor Duna árvízi védekezés 2013-as árvíz

süti beállítások módosítása