– Ezt nem lehet kibírni, még öt perc, és szétfolyok a flaszteron, vagy guta üt meg – tántorgott be a Zsibbadt brigádvezetőhöz címzett lakótelepi kocsma ajtaján Minek Dönci, és mivel ölhető disznó nem volt a közelben, savanyú pofát vágott.

Ekkor már Hergejj Bella, Mell Linda, Firnájsz Egon is a pult környékén agonizált, bizonyos világnak végét emlegetve, ami soha nem látott kánikula képében tört rá a gyanútlan magyarra. Ló Elek kigúvadt szemmel az utcát bámulta, azt fürkészve, fortyog-e már az aszfalt, majd bejelentette: ha nem jön egy kis lehűlés, ő halálnak halálával hal meg, ásó, kapa, nagyharang se marad utána.

Mivel a sarokban gubbasztó Belami azon a délutánon már 687. alkalommal hallotta, hogy ezt nem lehet kibírni, gondolt egy merészet, és a következő kérdéssel, valamint nagy lendülettel fordult a Panel Pál lakótelep híres vendéglátóegységének törzsközönségéhez.

– Mondják, magukat születésük előtt a gyárban panaszkodáson kívül másra is beprogramozták? És ha igen, netán az összes egyéb tudásuk végleg törlődött a merevlemezükről?

Jó kérdés helyében jót várj…vagy valami ilyesmi – tartja a mondás, így aztán Belami kapott egyszerre számos ajándékot, köztük hideget, meleget, meg egy sárga nejlonvödörből kihalászott felmosórongyot is, ami arcának központi helyén landolt, éppen ott, ahol méretes orra tartózkodott.

– Na ne szórakozzon velünk, Belami úr! Maga talán nem a végét járja? – lihegett Bika Jenő, aki éppen azon agyalt, most üljön bele a vécékagylóba, vagy csak öt perc múlva húzza le magát.

– Képzeljék, nem. Mint ahogy télen sem akartam végezni magammal, amikor éppen azon siránkoztak, hogy túl sok a hó, nagy a hideg, fúj a szél. Mert emberből vagyok, és mint ilyen szerkezet nagyon sok mindent kibírok. Csak azt viselem egyre nehezebben, hogy ez az ország reggeltől estig nyafog.  Ha nem az időjárással van baja, akkor szomszédra panaszkodik, kimaradt buszjárat miatt húzza föl magát, netán azt hiszi: nincs a magyarnál szerencsétlenebb nép, mert egy napon két kátyút is látott a szomszéd utcában.

– De mit tegyünk, ha rossz időben születtünk, amikor annyi baj sújtja a magyart? Adósság, államháztartási hiány, körbetartozás, alacsony fizetés, magas árak. Soroljam tovább? – terelte országos ügyekre a szót Minek úr, aki immáron húsz éve vállalkozóként tengette az életét, csak éppen azt nem tudta róla senki, mire is vállalkozott.

– Hát ez bizony mind nagyon súlyos gond – bólintott Belami. – Éppen ezért szabadidőmben tudják, mit csinálok? Apámat, meg az ő nemzedékét irigylem. Igen, jól hallották. Apámat, aki mit sem tudott olyanokról, mint túlzott deficit eljárás, meg a rosszkor elromló mobiltelefon, csupán akkor született bele Magyarországba, amikor egy bizonyos Trianon kastélyban szétszedték az országot. Így lett magyarból csehszlovák. Aztán átélt oly csekélységeket, mint a nagy gazdasági világválság, ami ugye nem volt más, mint csupa móka és kacagás. Pár év múlva behívták katonának, kiküldték az orosz frontra, mínusz 30 fokban figyelte, hogy a rá támadó nyolc tankból végül melyik fogja eltaposni – dőlt a szó Belamiból halkan, nyugodtan.

– Mivel túlélte a világégést – vágott be új mondatba fél perc után –, mindenéből kifosztva menekülhetett Kárpátaljáról Magyarországra, bár azt hitte: addig is ott volt. Majd a béketábor tagjaként, vidám mozgalmi dalokat énekelve alámerülhetett a Rákosi korszak mérhetetlen boldogságba, és repdesett az örömtől, mert csak háromszor vitte el az ÁVÓ, de végül egyszer sem kínozták meg. Ötvenhatban átélt egy levert forradalmat, a megtorlás idején azzal vigasztalhatta magát, hogy a családból csak egy embert vertek félholtra. Majd a nagy konszolidáció idején dolgozhatott látástól vakulásig, és azt hitte, ő a világ legboldogabb embere, mert öt éven belül tudott venni tévét, mosógépet, de még kijutott külföldre is, Szegedről egészen a távoli Szabadkára.

– Most miért jön ezzel? – nézték döbbenten Belamit a sörös korsó fülét markolók.

– Áááá, semmiért. Csak beszélek ki a fejemből – nyújtózkodott a külváros nyugalmazott szépfiúja mind a két kezével, majd intett Józsi csaposnak: jöhet a következő szódás ampulla. És az se baj, ha csak félig lesz tele az a pohár, ami Snájdig Pepi szerint mindig félig üres…