„És az anyukádat, azt a lánctalpasat nem akarod véletlenül szexuális örömökben részesíteni?” – üvöltött Belamira rendkívül kulturáltan egy autós a szomszéd sávból, és Belami, a külváros nyugalmazott szépfiúja megnyugodott. Nem tévesztette el az országot, még mindig magyar földön jár, ahol egymás szeretete, megértése és a türelem olyan, mint a szárba szökkenő virág kapával puszilva.

Gondolta, a „Te anyád!” helyett inkább egy bús, borongós Babits verssel válaszol, ezzel is erősítve a magyarok összetartozását, de mire két hang elhagyhatta volna a száját, a szomszéd sávból már elé is vágott az anyukázó, mobiltelefonnal kitámasztva azt a szép dagadt fejét, és üvöltött, miként tenni szokták a fába szorult férgek, majd áthajtott a piros lámpán, ám erős felindulásból életben hagyott egy járókerettel táncoló nagymamát.

– Na, ez a nap is jól kezdődik... – motyogta Belami, amikor két perccel később koccant egy vadrácsos dzsippel, amiből a naccságos asszony csak annyit üzen, hogy ő, mármint Belami, nem egyéb egy címeres ökörnél, és ha nem akarja, hogy bézból ütővel kozmetikázzák ki az arcát, jobban teszi, ha eltűnik az útról, a városból, az országból, de még a Földről is, ahol egyébként, ha nem tudná, már csakis a dzsipekké a hatalom, na jó, lehet a kocsi A is, ha minimum 8-as.

– Mit beszél ez? – vágta a savanyú pofát Belami, és megsimogatta azt az öregedő, de még mindig gépjárműnek látszó tárgyat, amiben utazott, majd udvariasan megállt egy zebránál, és átengedett egy babakocsit toló kismamát, aki ezt meg is köszönte volna, de menekülnie kellett a szemből érkező csilivili autó elől, amiben volt ugyan tolatóradar, dzsipiesz meg még 79 extra, csak ember nem volt benne, sokkal inkább egy dúvad, aki úgy érezte, ha nem nyomul 120-szal a belváros felé, talán még az ujjai is leszáradnak a kormánykerékről.

Belami tudta jól, hogy az élet harc, de arra azért nem számított, hogy a zebra előtti fékezés eredményeként beleszalad egy autó, amiről az ütközést követő percekben azonnal megtudta, legalább 566 millió forintot ér, a kár pedig nem kevesebb 879 millió forintnál, de lesz ennek még következménye, csak éppen Belaminak nem lesz akkor már feje, „mert azt leveszem, haver, de le ám, még most, és a disznók elé dobom” – kiabálta az 566 milliót érő autóból kiszökkenő 160 kilós, arany láncokkal kantározott úrvezető, akinek nejlonzoknis lábán olyan szépen mutatott a strandpapucs.

– De hát a követési távolság... Szóval nem én vagyok a hibás... – motyogta Belami, akit ekkor felvilágosítottak arról, hogy mennyivel könnyebb lesz az élete, ha nemi életet él a követési távolsággal, a KRESZ-szel, de még a saját húgával is.

Belami eme ajánlatot és a feléje induló pofont egy gyors mozdulattal elhárította, nyugalom, béke van – mosolygott a 160 kilósra, aki az emberi együttélés jelen kori illemszabályai szerint így szólt hozzá:

– Még röhögsz is, te dömperagyú búvárkecske? Úgy pofán váglak, hogy egy hétig könyörögsz karóba húzásos, vidám halálért.

– És végül megütötték? – kérdezte aznap este Bika Jenő a Zsibbadt brigádvezetőről elkeresztelt, és magas színvonalú szolgáltatásairól (lásd: kannás bor...) méltán híres lakótelepi kocsma nagytermében.

– Nem. Csak két sarokkal arrébb köpött le egy biciklis, aki hat fülhallgatóval és négy okostelefonnal a fején száguldott át a piroson, mert úgy érzete, túl sok a nyál a szájában – mesélte közlekedési élményeit Belami, majd csendben elsírta magát, és döntött: most aztán végképp megírja a „Hova jutott a világ?” című népi eposzát, hat részben, hosszúra nyújtva.

Közben a kocsma másik sarkában Heveny Béci éppen arról tartott előadást, hogy az már mégiscsak sok, hogy az állam milliárdokat költ traffipaxokra, meg mindenféle olyan eszközre, ami semmi mást nem szolgál, csak a nép nyúzását és büntetését.

– Teljesen fölösleges kiadás, mint ahogy a közlekedési szabálysértések miatt kiszabott büntetéseket is eltúlzottnak tartom – magyarázta Béci, és el nem tudta képzelni, miért kapott egy akkora pofont Belamitól, hogy úgy érezte, nem csupán a plafon, de az egész magyar államadósság egyszerre szakadt a fejére.