Jaj nekem! Vége annak a jó kis izgalmas magyar NB I-nek, és nem nézhetek mást, csak ezt az unalmas foci világbajnokságot - nyújtózkodott recsegő-ropogó székében Smúz apu. A Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsma közönsége – amely éppen a körmét rágta izgalmában, ki nyeri az éppen aktuális Németország–Portugália mérkőzést, amelyen 20 elszánt gladiátor úgy vágtatott a pályán, mintha életéért küzdene – előbb meg sem hallotta Smúz úr körmönfont mondatát, majd négy-öt üres sörös korsót dobtak felé, hogy legalább a szünetig elkábítsák.

– Ez sikerült is – motyogta a mentős, amikor Smúz urat elsősegélyben részesítette, és beült a nézőközönség közé, ahol akkorra persze kiderült, hogy Smúz nem azért beszélt bambaságokat, mert oly egyszerű, mint egy faék, csupán viccelődni próbált. Már ha lehet azon viccelődni, hogy lassan már a Húsvét-szigetek kőszobrai is kijutnak egy világbajnokságra, csak éppen a magyar válogatottnak van annyi esélye egy efféle tornán megmutatni képességét, mint szenegáli sífutónak dupla axelt ugrani, elefántháton, rükvercbe kacsolva.

Ez utóbbit Firnájsz Egon tette közzé, alázva a magyar focit, és elégedetten fogadva a sörgőzös röhögőkórus nyerítését.

– Nyeríteni persze lehet, de talán inkább tenni kellett volna azért, hogy a magyar labdarúgás ne süllyedjen ilyen mélyre – szólalt meg Belami. Majd kifejtette: van nekünk egy roppant szerethető országunk, ahol mindenki mindenhez ért, leginkább mások munkájának kritizálásához, de amikor azt mondják neki: hékás, te mégis mit tettél azért, hogy jobb legyen – jelesül a foci -–, csak néz ki a fejéből, mint aki még soha nem látott karón varjút.

– Hogy jön ide a varjú? Meg egyébként is, én mit tehettem volna azért, hogy a magyar csapat kijusson egy világbajnokságra? – hökkent meg Minek Dönci.

– Maga? Hát maga valóban nem sokat, de azért laknak ebben az országban egy páran, akik remekül megéltek még ebből a harmat gyenge, labdarúgásnak látszó játékból is. Miközben annyi vészharangot kongattunk, hogy már csak azok a hangja hallatszott az üres lelátókon, de ki tudja milyen furcsa okból és ki tudja milyen forrásokból mégis ömlött a pénz a fociba. No, nem annyi, mint mondjuk a németeknél, de annál mindenképpen több mint amennyit megérdemelt volna. Semmi eredményt fel nem mutató edzők egymást képezték, azt se tudtuk már hányféle lícensz, vagy mi a franc kell ahhoz, hogy leüljön valaki a kispadra, csak éppen az eredmények nem jöttek – hadarta Belami.

– Maga is csak kritizálni tud – vihogott Plüss Eta, mint akit éppen most tudta meg, eltörölték az összes devizás adósságát.

– Meg örülni is. Hogy végre nem csak akarjuk a jó labdarúgást, hanem teszünk is érte. Jó, tudom, két és fél perc múlva megköveznek, de akkor is kimondom: igenis helyes dolognak tartom, hogy beindult a stadionépítési program, hogy műfüves pályák százait adták már át, hogy végre olyan létesítményekre költjük a pénzt, amelyekbe lehet játékost, nézőt, labdát kergető gyereket is vonzani.

– De hát ezt a pénzt... – próbált közbevágni Cink Enikő.

– Tudom, tudom, ezt odaadhatták volna magának is, szétoszthatták volna minden magyar között, de nem így tették. Pontosabban: dehogyis nem. Szerintem az ország közös érdeke, hogy szépüljenek a sportpályák, ahogy korábban szépültek a színházak is. Mert a sport is kultúra, bármilyen hihetetlen egyeseknek. De mondok én maguknak mást is! A sport egészség is. És egy olyan országban, ahol az emberek egy harmada dagadt, mint egy elefánt, két harmada csak akkor mozdul, ha nem találja a tévé távirányítóját, ugyanakkor oly sok milliárdot költünk olyan emberek gyógyítására, akik, ha sportolnak, meg sem betegedtek volna, én még több pénzt áldoznék minden olyan épületre, amiben lehet mozogni.

– De mennyi köze ennek a világbajnoksághoz? – mutatott a tévé felé Józsi csapos, miközben a németek éppen úgy alázták a portugálokat, hogy könnybe lábadt Cristiano Ronaldo futballcsukája is.

– Nézze, ha ezt magának magyarázni kell, akkor inkább nézzen szappanos operát, napi nyolc órában – legyintett Belami, és alámerült álmaiban. Olyan stadionok lebegtek szemei előtt, amelyben már nem dilettáns edzők osztják az észt, ahol a klubvezetők körül legyeskedők nem azt számolják, mennyi pénzt lehetne kivenni a fociból, hanem azon agyalnak, mit tehetnének azért, hogy minél többen a fociért és ne abból éljenek. És ezekben a szép stadionokban nem futballhuligánok ordítanak kiherélt sakál hangját utánozva mocskos rigmusokat, hanem zúg a hajrá, a játékosok meg futnak, küzdenek, és úgy rúgnak a labdába, hogy lövésük a kaput, nem pedig a szögletzászlót találja el.

Belami ekkor kinyitotta a szemét, intett Józsi csaposnak, hogy ünnepelne, most ne a vizezett borból hozzon, majd a poharát forgatva azon gondolkodott, mikor látott utoljára az utcán olyan kis srácot, aki hóna alatt futball labdát szorongatva ballagott egy foci pálya felé...

Bátyi Zoltán