– Meg tudja valaki mondani nekem, minek a hete van most? – dobta oda kérdését hanyagul Belami a Zsibbadt Brigádvezető emlékét őrző kocsma összes asztalára. Mitagadás, a válasz közel sem jött olyan sebességgel, mint a pesti gyors, pedig hát azt sem lehet azzal megvádolni, hogy rozzant vagonjaival vadul száguldana át az alföldi pusztán.

Ám egyszer csak Plüss Eta csilingelő hangon közölte az általa helyesnek tartott megfejtést, miszerint az eső hete érkezett meg, hogy rogyna le az ég. Majd még néhány cifrább káromkodás is körbeszaladt a kies kocsma szeszbűzét taposva, mintegy erősítve a kocsmalakók teljes egyetértését.

– Oké, eső – morcosodott Belami. – De valami más nem jut eszükbe?

Csönd.

– Mond valamit maguknak Móricz, Kosztolányi, Ady vagy József Attila? – próbálkozott tovább Belami.

– Miért, ők azt üzenték magával, hogy mondtak? – kérdezett vissza Firnájsz Egon, erősen törve az agyát: a felsorolt személyek közül vajon melyik állíthatja, hogy nem adta vissza neki a kölcsönkért pénzét.

– Te jó ég, a maguk fejében akkora a sötétség, hogy szenes lapáttal kéne forgatni – hördült fel Belami. Majd közölte:

– Könyvhét. Értik? Könyvhét. A magyar irodalom ünnepe.

– Na, megint kezdi… – sóhajtott fel Józsi csapos bánatosan, aki jól emlékezett, Belami már a költészet napján is átkokat szórt azokra az emberekre, akik szerint a verstől nem lesz olcsóbb a kenyér, de még a sör sem, így aztán igazán nem értik, miért kell Belaminak egy söprűnyéllel verni Snájdig Pepi fejét.

De Belami most a meggyőzés jóval kulturáltabb formáját választotta, és arról beszélt, hogy a könyv egy olyan termék, ami rengeteg örömet tud szerezni az embereknek, gondolkodásra késztet, javítja a szókincset, és mindezek mellett még szórakoztat is.

– A könyv kiment a divatból. Van tévé, meg Internet, meg aztán skájpolni is lehet, meg csüngeni a világhálón. Minek ehhez még könyv is? – vonogatta a vállát Cink Enikő, aki úgy érezte: túlságosan is kulturált ahhoz, hogy egy Belami féle alak leckéztesse.

– Tudja hány éves az emberiség? Több millió. És hány éves a nyomtatott könyv? Néhány száz éves. Ha előtte kibírták őseink, az utódaink is ki fogják bírni. Vegye már észre: teljesen új világ köszönt az emberiségre. Modernebb… - bátorodott Smúz apu is.

- De a frissen kinyomtatott könyv illata… Az öröm, amikor fellapozzuk az első oldalt, és azon gondolkodunk, mégis milyen titkot rejt a kötet… És az emberek, akik az első oldalakon még betűkből vannak, de ahogy haladunk előre az olvasásban, életre kelnek, üzennek, kérdeznek és válaszolnak, besétálnak az életünkbe, még Napot is rajzolnak a felhős égre. Maguk szerint ezt lehet pótolni nagyon modern, negyven perces, vérfröccsentős tévésorozatokkal 2013-ban? – hadarta Belami, és érezte, nem csupán Minek Dönci vastag testszaga kerülgeti, de a sírás vágya is.

– Ha magának annyira kell a könyv, hát vegyen belőle. De én momentán, ha akarnék, se tudnék, mert pofátlanul drága -  kereste a kibúvót Ló Elek, aki havonta csak 30 ezrest ver el piára, úgy 15-öt cigire, bár, meglehet, éppen azon búsongva, jaj, milyen drága is a könyv.

– Meg aztán időnk sincs olvasni – kontrázott Plüss Eta, aki az elmúlt húsz évben csupán 796 szappanoperát nézett végig a tévében, közülük 547 ismétlését is nyomon követte, nehogy lemaradjon például arról, vajon Luis Armando elveszi-e a feleségül Jolanda de Florestintát, vagy mégiscsak Eduardo, a gonosz nejlonsínkovács karjaiba omlik Isabella Cruiz de Silva, a féllábú konyhalány, aki egyébként három milliomos lánya egyszerre.

– Na ja! A pénz és az idő. Meg gondolom, az okostelefon, amiből egy is százszor többet tud, mint maguk együtt – motyogta Belami. Aki megpróbálta azzal vigasztalni magát, hogy az eladási statisztikák szerint nem is olyan rossz a helyzet, a magyar igenis olvas könyvet. De miközben ezt mormogta, meghallotta, hogy az oszlop mögül halk, de annál szomorúbb sóhaj száll fel. Egy idős úr ült az asztalnál, és így szólt Józsi csaposhoz:

„Ejnye, kocsmáros uram, én, Krúdy Gyula mondom magának, szomorú lehet a maguk élete, ha már azt sem tudják, hogy ropogós pirítósra kell ütögetni a velőt a jót megfőtt marha csontjából…”

„Nincs most más, csak a kedvesem, csak a kedvesem. Bárhol jár, az így jó nekem, az így jó nekem” – tért be arcán széles mosollyal, lábán négy éve pucolt cipőben, és szájában egy dallal Belami a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsmába.

Dallal? A ByeAlex nótára csak romos töredékeiben emlékeztető krákogást egyesek panelházak omlásának vélték, mások csak csorbult reszelő öngyilkosságának, míg Cink Enikő szerint Belami hörgése nem más, mint a zene kicsúfolása, pontosabban: gyomorszájon rúgása vasalt bakanccsal.

– Nem Belami dalával van itt baj, hanem ByeAlexével. Szerintem egy igencsak primitív kis nótácska volt, a srácnak meg annyi hangja sincs, mint a néma leventének – fanyalgott Minek Dönci. Szavait előbb méla csönd követte, majd egy kőműves kalapács, ami egyenesen Minek úr homlokát célozta meg, de végük a budi ajtó keretében landolt.

– Mit mondott a mi Alexünkről, maga rozzant bakkecske? Hogy nincs hangja? Hogy primitív a nótácskája? Ha még egyszer meg meri bántani a mi nemzeti büszkeségünket, visszahozom a kalapácsot, és addig kopogom vele a maga homlokán a Sors szimfónia összes taktusát, amíg le nem szerződtetik üstdobnak a csepeli nagyhengerműbe – kelt ki önmagából és a székéből Snájdig Pepi.

– Vegye tudomásul, hogy az a dal maga a költészet. Hallgassa csak meg figyelmesen minden sorát – rúgta térden a szólásszabadság jegyében Minek Döncit Firnájsz Egon –, és akkor látni fogja. Farkasok neveltek, táncolt egy délibábbal, átölelt hét kontinenst, hóbortos álmok tépnek, rozmaringból készít hintót, meg csupa ilyen szép szó. A dallam meg úgy táncol a fülemben, minta soha nem akarná abbahagyni – terült szét a mosoly Egon arcán.

– Nem vette észre, maga köcsögfába oltott puliszkatorta, hogy Alex még el sem kezdett énekelni, és máris tapsolt a közönség? – kérdezte udvariasan Cink Enikő, miután kiosztott két pofont „Párosan szép az élet” jeligére és Dönci arcára.

Belami közben a fal mellett ülve csak dúdolt – „Kedvesem, az én kedvesem…” –, és csak akkor szólalt meg, amikor úgy érezte: az mégiscsak túlzás, hogy Minek Döncit ByeAlex bírálata miatt Józsi csapos pultján akarják karóba húzatni, sőt mi több, még olyan kínzást is kitaláltak, hogy örökre kitiltják a Zsibbadt brigádvezetőből.

– No, ölég a frocliból – formált szép szavakat Belami a szája segítségével. – Alex dala érdekes, fülbemászó, ő maga meg egy egyéniség, aki kitűnt a sok egyforma csinibabás, vigyorgós, hú de trendis tömegből. Ebben rejlik a sikere, ezt méltányolták a németek például, amikor az első helyre rangsorolták.

– A németek? Na, ezt nem hiszem – ingatta a fejét Bovden Béci, aki ugyan egy dallamot sem hallott az eurovíziós dalfesztiválból, mert hogy nála az euró csak vízió nélkül érték, így a tévéjét be sem kapcsolta.

– Miért ne tették volna? – hökkent meg Belami.

– Mert láttam a tévében, ahol négy nagyon okos ember vitázik minden hétfőn valami sajtos klubban, hogy a németek nem szeretik a magyarokat, és hogy a közhangulat arrafelé már teljesen ellenünk van fordulva, mert hogy nálunk túlzott a deficiteljárás, meg a demokrácia is deficites, vagy mi…

– Na ja, a németek nem is a Bayern-Dortmund BL döntőről beszélnek a kövér Hanzli kocsmájában Hamburg–Alsón, hanem arról, vajon a magyarok tudják-e tartani a 3 százalékos államháztartási hiányt – vigyorgott Plüss Eta –, és kifejezetten ellenszenvből meg bosszúból szavaztak ránk.

– Na jó, ebből ennyi elég. Nagyon szeretném, ha ByeAlexet nem kevernénk bele a politikába, hanem egyszerűen csak örülnénk, hogy végre sikert értünk el. Nem is kicsit, nagyot. A fanyalgóknak meg azt üzenem: gitárt lehet kapni, kottát lehet kapni, tollat lehet kapni, oszt tessék írni egy jobb dalt – harsogta Belami, majd nincs most más, csak a kedvesem, csak a kedvesem éneklésével elhagyta a Zsibit. Ebből Józsi csapos pontosan felmérhette: forint nuku, az elfogyasztott italok kifizetésére legfeljebb a következő dalfesztivál után számíthat.

– Tudja mit? Inkább hordja el a Gellért-hegyet, vagy lapátoljon ki minden homokot a Szaharából. Kevesebb idegeskedéssel, idővel, de leginkább jóval kevesebb pénzzel jár – adta a jó tanácsot, teljesen ingyen Snájdig Pepi Belaminak a Zsibbadt brigádvezető teraszán. Tette ezt ama mondatot követően, hogy a külváros nyugalmazott szépfiúja kijelentette: az ő fürdőszobájuk immáron olyan elhanyagolt, hogy igényesebb sertések sem fürdenének a kádjukban. Ezért aztán felújításba vágják a fejszéjüket, meg az összes megtakarított pénzüket.

– Na, ha magának van annyi pénze, amennyi egy panel fürdőszoba felújításához kell, jobb, ha őrzővédő szolgálatot is szerződtet, mert momentán annál kevesebb pénzért is jól fejbe vernek egy embert sötét sarkon, világos bézbólütővel – vigasztalt még egyet Belamin Plüss Eta. A megrendült, de szándékától el nem tántorított vénülő széplegény mindezek után kijelentette, hogy pesszimizmusuk nem illik egy, de még két darab uniós polgárhoz sem, és elviharzott a legközelebbi csempebolt felé.

– Csempe is, járólap is, az mind, összesen, valamennyi kedvezményünkkel 72 ezer forint, és ennél olcsóbban úgyse kap sehol – közölte Bótos Ottó kínálómenedzser Belamival és bé nejével, Görcs Jolánnal, amikor a fürdőszoba felújítási akció első állomásaként megérkeztek a város hetvenkilencedik csak és kizárólag lakásfelújításra szakosodott boltjába.

– De hát egy panel vécé, meg egy hozzá illesztett fürdőszoba mindössze akkora, hogy egy pincsikutya három részletben tud vakkantani, nem hogy megfordulni – álmélkodott Belami az árak, meg a felújításhoz szükséges négyzetméternyi csempék láttán. Ottót, a Bótost momentán a pincsi kutyák fordulási szokásai nem érdekelték, így aztán Belamiék két üzlettel arrébb elköltöttek fürdőkádra, mosdóra, vécére, szerelvényeknek nevezett csapokra, kütyükre, bizgentyűkre, ki- és beegészítőkre, meg egy krómozott drótnak látszó, ám annál is igényesebb dizájnként a polcon fetrengő vécépapírtartóra 94 darab ezrest. Időközben a mesterek már verték a falat oly hevülettel, mintha abban a reményben dolgoznának, ők szabadítják ki fogságából Kőműves Kelemennét. A munkadíjról elmondták, hogy az se nem lesz kevés, se nem tűnik majd soknak, vagyis hívják nyugodtan reális árnak azt a kétszázvalahány meg még tízezer forintot, amit vízszereléssel, meg rézcsövekkel együtt majd a hadművelet végén le kell perkálni.

- De hát ez tényleg reális ár – mosta föl férjét Görcs Jolán.

- Tudom én, én ne tudnám? – helyeselt Belami, majd egy áruda vécéjében kisebb harakirit követett el saját magán egy lapradiátorral.

- Mit gondolsz, drágám, ha felcsempézik a falat ezek a drága jó szakemberek, nem illene rá egy tükrös szekrény is? Mert hogy momentán láttam egy olyat, s nem is kértek érte többet 47 ezer forintnál – érdeklődött férjénél Jolán. Majd heves mozdulatokkal elrángatta Belamit egy olyan kiállítási darab elől, amire 345 ezer 990 forint volt írva, és fürdőszoba szekrényként funkcionál majd egy hányatott sorsú áfacsaló kacsalábra szerelt villájában.

- Tükrös szekrény? Naná, vegyünk mindjárt kettőt! – ujjongott Belami, Jolán, pedig több eladót is megnyugtatott, hogy férje koránt sincs olyan állapotban, hogy kényszerzubbonyt kéne ráadni.

- Meg egyéként is, ha most elviszik benyugtatózni, ki fog eljönni velem kádszifonért, meg vécényomó hengeres hacukáért? – érdeklődött Jolán egy ajtófélfától, ami morc maradt és szótalan.

A Panel Pál lakótelep panel lakásának panel fürdőszobájában egyébként minden munkafázis remekül haladt, a szomszédok a zajtól csak ritkán rángatóztak, a fal is legfeljebb öt helyen nyilatkozott úgy, hogy ő inkább tán kidőlne, és csupán a fürdőszobáról derült ki, hogy a 160 centis kád oda ugyan be nem fér, mert hogy a méretek hibáznak.

- Ugyan ne panaszkodjon már, hiszen a nagy mű elkészült, s Jolán olyan büszke rá, hogy csempevágót lehetne vele fogatni – legyintett Belami jajszavára Smúz apu a Zsibiben.

- De hát 450 ezer forint, éppen annyi volt. Tudják maguk, mi pénz az?

- És nem megérte? Meg egyébként is mit hitt? Egy olyan lakásban, ami a szabadpiacon ér, még válság idején is, vagy 7-8 milliót, mégis mennyiért reparálnak egy fürdőlikat, komplett budival együtt? – kérdezte Cink Enikő.

- Hét-nyolc milliót? Akkor én milliomos vagyok? – öntötte el vagy kilenc vigyor Belami arcát, és Józsi csapos felé fordult. De Józsi jelzéséből gyorsan kiolvasta: a Zsibbadt brigádvezetőben a panel betonjába kötött milliók még egy nagyfröccshöz sem nyújtanak elég fedezetet.

– Mondja, drága Etuskám, kipihente már a ballagási ünneplést? – fordult alig ráncosodó, ám a fél kevertet annál jobban kedvelő ismerőséhez Smúz apu a Zsibbadt brigádvezetőről elkeresztelt kocsma hűvösében. Etus arca földuzzadt, mint haragos hörcsögöké, fejéből – erős felindulásból, de menthető okokból – kiszökött minden vér, míg a szája olyan káromkodásba kezdett, hogy végül sikerült egyszerre elkövetnie a becsületsértés összes minősített esetét.

– Menjen maga kispárnának a harapós medve barlangjába! – üvöltözte kulturáltan Plüss Eta. – Miféle ballagásról beszél? Egész szombaton robotoltam, mint egy igásló, a férjem annyit se mondott, hogy transzcendens koeficiens. Sőt, amikor arra kértem, ugyan húzza már le azt a zsíros ülepét a boltba bevásárlás céljából, annyit felelt: neki mentálisan fel kell készülnie az esti Barcelona meccsre.

A Zsibiben ülők ugyan nem tudták, miért kéne békés szombatokon a transzcendens koeficienst emlegetni, mert hogy ilyen nevű ember a kocsmájukba még soha nem tért be, de azért kezdték megérteni Etus felháborodásának összes okát. Pedig a történet még nem is ért véget.

– Így aztán mehettem én a boltba, ahol azt hittem: két perc alatt kapok egyszerre hátsó fali infarktust és agyérgörcsöt, pedig egyiket sem akartam venni – mesélte tovább Etus. – Annál inkább alapvető élelmiszereket, mert, hogy válság ide vagy oda, az evésről még nem tudott leszokni a család. És erre mit látok?

- Na mit? – horkant fel egyszerre Firnájsz Egon, Bika Jenő, de még Belami is.

- Árakat, uraim, árakat! Most mondjam azt, ilyen agyonhasznált, meszesedő csontozattal lementem hídba, amikor elolvastam az árcédulát a kristálycukros zacskón, és mire kiegyenesedtem, már nézhettem azt is, mibe kerül egy liter étolaj.

– Ja, kérem a világpiac begyűrűzött, ezt tudomásul kell venni – okoskodott Snájdig Pepi, és rögvest közölte, hogy Brazília mindennek az oka, mert nem szállít elég cukrot, meg egyébként is, kivágják az esőerdőket.

– Na ja, az étolaj ára meg azért ment fel, mert az araboknál forradalmak robbantak ki, és az olajkutak veszélybe kerültek? Ne nézzen már engem lendkerekes tevepúpnak! – vágott egy széket Snájdighoz Bika Jenő, mintegy baráti gesztusként.

Több sem kellett, a Zsibi törzsközönsége úgy ledobta magáról az önuralmát, mintha eme tulajdonságot válságadóval sújtották volna, és az ordítozás egy perc múlva felvette a versenyt a legkedveltebb kortárs operák hangvilágával. Már éppen Józsi csapos fejét nyomkodták a mosogatóvízbe, amikor Belami mindenkit csendre intett, és arra kért, hogy próbálja meg történeti távlatokba helyezni a cukorügyet.

– Ha azt mondja, hogy az Árpád vezér nyerge alatt puhított húsra kivetett általános forgalmi adó miatt szabadultak el az elmúlt években az árak, én máris egy széklábat nyomok a háta közepébe – sikongatott Cink Enikő.

– Árpád eszembe sem jutott – menekült a fal felé a külváros nyugalmazott szépfiúja. – De az igen, hogy Magyarországon nem is olyan régen még tíz cukorgyár volt, ami nem csupán a magyar piacot látta el, de még külföldre is termelt. Most viszont csak egy van, de az se készíthet több cukrot, mert az uniós kvóta nem engedi. És ha hozzáteszem, hogy valaha ez az ország egészen jól működő növényolaj iparral is büszkélkedhetett, ám az összes gyárunkat eladtuk, már felmerül bennem a kérdés: valóban mindent jól csináltunk a rendszerváltozás óta?

– Na ne röhögtessen, Belamikám. Még hogy minden jól csináltunk-e? Ezt most kérdi, amikor ki tudja hány ezermilliárd az államadósság? – sírta el magát Heveny Béci, Mell Linda vállára borulva.

– Azért álljunk meg egy szóra: a cukor, meg az étolaj, meg a kenyér, meg a benzin, meg az áram, meg a fűtés, meg a gáz, meg a minden árának emelkedésből azért még nem kell azt a tanulságot levonni, hogy itt minden rossz. Momentán én nem ismerek olyan kölköt, akinek a zsebében ne lapulna mobiltelefon, a lábán nem márkás sportcipő izzasztaná a zoknit, a parkolók teli autókkal, itt már minden tévé lapos, a könyvet is számítógépen olvassák a népek, már ha olvasnak, és egy kisváros főterén több a díszkő burkolat, mint az egész Vatikánban. Szóval furcsa szegénység ez a magyar… – próbálta megtalálni az arany középutat Belami.

De csak egy üres söröskorsót talált, ami a homlokán csattant. Igaz, ez az ütés ingyen érte, és Józsi csapos szerint még az adóbevallásában sem kell feltüntetnie. 

– Szóval maga azt állítja, hogy amikor Luis Gustavo és Sylvia visszatért Mexikóba, Berenice kérdőre vonta Spicceskét, amiért elárulta a féltve őrzött titkát? – markolta meg Plüss Eta nyakát Cink Enikő. És oly heves egykedvűséggel cibálta, tépte és ráncigálta barátnőjét, mint aki egy röpke pillanatot sem tudna aludni, ha vacsora előtt nem verné el Etust. És éppen a Zsibbadt brigádvezetőben...

– Én csak azt mertem mondani, hogy Diego rátalált az összevert Lucianóra, aminek következtében Mateo atya a házába vitte. De mivel Gabriel is értesült erről, berontott egy puskával hadonászva és megfenyegette Gennarót: úgy megöli, hogy csak na, ha még egyszer hozzányúl a barátaihoz – védekezett, alig fuldokolva Plüss Eta.

– Igen ám, de mi lett volna akkor, ha a szőrösszívű házvezetőnő nem szidja le alaposan Maria Isabelt? Na, ezt mondja meg, mi lett volna? – sikított Cink Enikő, s közben egy kicsinykét sírt is, ahogy a torkán kifért.

– Te jó ég, ezeket meg milyen vírus támadta meg? – ugrott egy asztallal arrébb Belami, a külváros nyugalmazott szépfiúja, miután sikerül kimenekítenie egy fél korsó sört a Zsibbadt brigádvezető nevű kocsma háborús övezetéből.

– Ugyan már, semmiség az egész. Mindössze dél-amerikai szappanoperákat néznek, és megfertőződtek mind a két szemükre – legyintett Ló Elek zoknijával Smúz apu. – Vagy maga nem is tud arról, hogy mifelénk (mármint Panel Pál lakótelep) délután kihalnak az utcák, és aki csak teheti, végtelenített és nagyon szívbe markoló szerelmi történetekből értesül, hogyan is élnek a nagyon hányatott sorsú brazil, argentin és mexikói milliomosok?

Belami hallott már effélékről, különösen a bal kettes szomszéd keresztanyjának nagynénje beszélt a lift előtt potyogtatva könnyeit, bizony Armandóról (vagy Leoncio volt, ki tudja?...), de be kellett vallania magának, eddig még egyetlen latin temperamentummal megáldott sorozatból sem nézett meg fél másodpercnél többet. Ám azon a bizonyos napon, amikor Plüss Eta végül csak megmenekült Cink Enikő ölelő karmaiból, Belami a tévé elé vetődött, s nagy kanállal habzsolta az egzotikus történeteket.

Aztán amikor a hatodik sorozat 429. epizódján is párásodó tekintetű leányzók beszéltek a semmiről, miközben túlórában szakadt meg a szívük, Belami elképedt. Ugyanis arra a következtetésre jutott: sok marhaságot látott ő már életében, de ami a mexikói féltékenységi jelenetek közben történik, még akkor is vért zsibbasztó, ha végül is Don Ferminnek sikerül eltávolítani Esperanza közeléből Luis Gustavót.

Így aztán Belami hozzálátott egy olyan televíziós csatorna kereséséhez, amelyiken momentán nem szívdöglesztő anyaszomorítók csavarják el a lámpát és szobalányok fejét, s belet sem ontanak ki törött ujjakkal kibiztosított kézigránátokkal. Majd miután ilyen adást nem sikerül fölellni, békésen elszunyókált, és azokról a régen volt időkről álmodott, amikor még a brazil rabszolgalány, Isaura kiszabadítására gyűjtöttek a pénzt hatalmas lelkületű, probléma-érzékeny anyókák a Hortobágytól balra.

Másnap aztán a külváros nyugalmazott szépfiúja a Zsibi kocsma füstös közegében meg is kezdte a számonkérés abban a pillanatban, amikor Plüss Eta és Cink Enikő hallótávolságba érkezett.

– Drága asszonyaim, ugyan árulják már el, mi a fenét tudnak bámulni maguk azon a sok csacskaságon, ami ellepte a mi elektronikus tömegkommunikációnkat, mintegy kereskedelmi alapon? Nem félnek attól, hogy nemcsak a szívük, de az agyuk is hamarosan ellágyul, ha egyik sorozatból a másikba zuhannak?

A hölgyek először nem igazán értették, miért is szólnak bele az ízlésvilágukba. Ám amikor leesett a húsz fillér, Plüss Eta a következőket mondta, mintegy indulatosan:

– Nézze, Belami úr. Abban talán igaza van, hogy Leoncio és Jose Armando problémája egy kicsinykét különbözik az enyémtől. De mégis mit javasol? Bámuljam reggeltől estig a fizetési meghagyásokat, számoljam ki századszor, miért nem marad egy árva vasam se huszadikán a fizetésemből? Merüljek el a férjem panaszaiban, akit tegnap éppen hatodszor rúgtak ki a munkahelyéről? Válasszon, Belamikám! Ugye nem haragszik, ha én bizony napi két órára brazil sorozatok elé ülök könnyeket csorgatni. Mert legyenek azok bármilyen hosszúak is, a végén mindig a jó győz. És nekem ennyi elég is, merthogy több úgysem jut – mondta Etus, majd halkan elköszönt.

Smúz apu pedig megesküdött rá, hogy a sarkon túl, fehér Mercedesben maga Armando úrfi várt Plüss Etára…

Na, már csak éppen ez hiányzott! Inkább adták volna nekem a rám eső pénzt, és vígan élhetnék – harsogta Minek Dönci egy friss, ropogós újságot lobogtatva. Dönci ekkor éppen a Zsibbadt brigádvezetőként méltán elismert Panel Pál lakótelepi kiskocsma nagytermének (kicsi nincs…) közepén állva lötyögtette sörét, és arca semmivel sem volt vörösebb, mint egy napon érlelt céklarépa.

– Magának pénzt? Még sokkot kapna egy ismeretlen tárgy látványától – jegyezze meg gúnyosan Józsi csapos a pult mögül, majd nem titkolt célzást tett Minek úr hosszabb ideje fennálló tartozásaira.

– És mégis milyen pénzt szeretne maga megkaparintani? – érdeklődött Firnájsz Egon, aki úgy érezte, talán az emlegetett forintokból néhány becsusszanhatna az ő zsebébe is.

– Milyen pénzt? Hát annak a pénznek a rám eső részét, amit a magyar állam az én adómból most egy új stadionkomplexum felépítésére akar elkölteni. Úgy bizony, Budapesten épül majd fel az új Puskás Ferenc stadion 130 milliárd forintból, miközben nekem olyan üres a zsebem, hogy akár ki is operálhatnám, mint fölösleges tárgyat a nadrágomból.

– Százharminc milliárdot? De hát annyi pénz nincs is, nem is volt, és nem is lesz – hörgött ekkor a Zsibi közönségének nagy része, és a háborgók egy emberként csatlakoztak Minek úrhoz, azt követelvén, stadion helyett őket bélelje ki az állam, hogy végre boldogan éljenek, míg meg nem halnak.

– Előbb talán tanuljanak meg számolni – javasolta Belami, szerényen meghúzódva a budi melletti sarokban. – Mert ugyebár maguk most mindannyian pénzt kérnének. Miből gondolják, hogy a maradék 10 millió ember nem így szeretné. Akkor a 130 milliárdot el kell osztani 10 millió felé, és fejenként mindenkire juthat 13 ezer forint. Ebből akarnának maguk kacsalábon forgó sörös pultot venni?

– Mi maga, fejszámoló művész? – horkant fel Snájdig Pepi, miként teszik zöld erdőben legelésző jól nevelt vadkanok.

– Nem, csak olyan gondolkodó ember, aki nemcsak néz, hanem lát is a szemével – mondta Belami.

– És mit lát, ha szabad érdeklődnöm? – nyomult a külváros nyugalmazott szépfiúja felé Cink Enikő, mind a két lábát felhasználva e tevékenységhez.

– Például azt, hogy Magyarország a sportlétesítmények terén évtizedekkel el van maradva a világtól. Lepusztult sportpályákon szédelegnek a futballisták, a nézők alatt összedől lassan minden lelátó, már ahol van ilyen. És képzeljék, csak mi büszkélkedhetünk olyan nemzeti stadionnal, amely életveszélyes, aminek a felét már évek óta le kellett zárni, és ennél nagyobb szégyent azért keresve se találnák, ha már a sport kerül szóba.

– Akkor se erre költse a pénzt az állam, amikor olyan kevés van – kiabálták többen is.

– Vagy úgy? És ne költse színházakra, operaházra, múzeumokra sem, ugye? Mert hogy maguk efféle helyekre akkor se mennének, ha korbáccsal vernék a hátukat – vadult be ekkor már Belami is.

– Tudják mit, igenis költeni kell, mert mindezek egy ország részei minden kultúrállamban. Mint ahogy a stadionok is. Egyébként pedig nálunk semmivel sem gazdagabb országok, mint mondjuk Románia, Ukrajna, sokkal többet áldozott ilyen célokra az elmúlt húsz évben, ha tudni akarják.

– És ha áldozzunk rá, akkor mi van? – kérdezte Snájdig Pepi.

– Mi lesz, inkább így kérdezze. Hát lesz egy világszínvonalú sportközpontunk, ahol közel sem csak egy stadion épül, hanem egy olyan szórakoztató negyed, ahol sportolók ezrei fordulnak majd meg, edzenek, készülnek a versenyekre. Aminek a csudájára járnak majd a világ minden tájáról. És tudja mit: én is fel fogok menni megnézni, meg még vagy milliónyi magyar, mert ez lesz fővárosunk új látványossága. Az építési költség egyébként négy évre oszlik meg, tehát szó sincs arról, hogy egyetlen esztendő alatt kellene ennyit áldozni rá. De azt se felejtsék el, maguk okostojások, hogy egy ilyen létesítményben már olyan világversenyeket lehet rendezni, amikre a leghíresebb sportolók, csapatok is eljönnek. Ami meg az építést illeti: mit gondolnak, hány embernek ad ez majd munkát, és mennyinek, ha majd elkészül?

– Egyébként meg kérdeznék valamit – fújtatott Belami. – Maguk szerint mennyivel volt gazdagabb ez az ország, amikor a 80-as évek közepén felépítette a Hungaroringet? Semmivel. És mégis kellett, és mégis örültünk neki, és máig büszkék vagyunk rá.  Akkor persze nem járt a szájuk, mert tudták, könnyen megütethetik a bokájukat egy frissen érlelt gumibottal. Pedig lefogadnám, akkor is visítottak volna inkább, átkozva a költségeket.

– Maga csak ne fogadjon le semmit, mert jól orcán ütöm a sörös korsómmal – jött elő legjelentősebb észérvével Minek Dönci, majd leült, és elaludt.

Cink Enikő meg odasomfordált Belamihoz, és csak annyit kérdezett:

– Oszt mondja már, Belamikám, ebbe a csuda stadionba ugye elvisz magával engem is?

– Naná – vigyorgott a külváros nyugalmazott szépfiúja, és intett Józsi csaposnak, hogy hozhatja a következő kört, amiből azért ne hiányozzon a sör mellől a fél kevert sem.

Azt árulja el nekem valaki, hol ebben az átverés? – fordult borostás arccal és nem leplezett kíváncsisággal a Zsibbadt brigádvezetőhöz címzett kiskocsma törzsközönségéhez Minek Dönci. A tavaszi nap melegét élvező ivócimborák meg néztek ki a fejükből, mint az olajban sült hal, mert momentán nem csak a kvantummechanikáról nem tudták, melyik hurkatöltőből bujt elő, de Minek úr kérdése is megválaszolhatatlan talány volt számukra.

– Tudom, hogy maga legfeljebb erős felindulásból, ám soha nem folytatólagosan használja az agyát, de csak megkérdem: most mégis mire gondol? – udvariaskodott Döncivel Firnájsz Egon.

– Mire, mire? Hát a rezsicsökkentésre, amiről már mindenki beszél.

– Ja, vagy úgy? És miért lenne ebben átverés. Tíz százalékkal olcsóbb a gáz, a villany, kevesebbet kell fizetni a fűtéséért, boldog a kisember, boldog a nagy, olyan tiszta képlet ez, hogy még az is megérti, akinek fejében éhen pusztulna az agyevő bogár – ült Bika Jenő arcára a sörhab mellé egy szélesvásznú mosoly.

– De akkor mégis mit vitáznak ezen annyian? Én például láttam a tévében, hogy volt, aki azt mondta: jó a rezsicsökkentés, de nem így jó. Volt, aki azt, nem is jó, más meg azt állította, mindenkinek jó, de nem egyformán. Szóval sok itt a kétely – motyogta Minek úr.

– Valóban? – ült mellé Belami. – És hadd kérdezzem már meg, hol volt ez a kétely húsz éven át, amikor minden évben emelték az árakat. És hol, amikor egy évben többször is? Vagy az a normális maga szerint, hogy egy magyar család szinte már nem is él másért, csak azért, hogy rezsit meg hiteltörlesztéseket fizessen?

– Én nem ezt mondtam – menekült a budi irányába Minek úr, mert látta, egyszerre többen is igencsak ellenséges szándékkal közelítenek felé.

– Ne a budiba meneküljön, hanem menjen már el egy gázos vagy egy elektromos céghez, netán oda, ahol a fűtési díjat számlázzák, és ott érdeklődjön, mégis hány bőrt akartak lenyúzni még rólunk? – paskolta meg Minek úr arcát a seprűnyéllel Cink Enikő.

– De elmehet az örökké nyafogókhoz is, akik éveken át csak bólogattak az áremelésekhez, piaci árakat emlegettek, míves újságcikkekben lelkesedtek, no persze nem éppen minimálbérért. És faggassa már ki őket, a süket dumájukat talán bevette a feleségük is, amikor a konyhaasztal alá ájult csekk befizetések idején? – ajánlott egy másik túrát Belami.

– Ők talán azt is el tudják mondani magának, miért kellett kiárusítani az egész magyar energiaszektort, hogy aztán a külföldi tulajok százmilliárdnál is több pénz talicskázzanak ki az országból – csapott az asztalra Snájdig Pepi, őszinte megdöbbenést kiváltva. Nem mintha az asztalverés Snájdignál újdonságnak számítana, de azt senki nem hitte volna a Zsibiben, hogy olyan szavakat is ismer, mint energia, meg szektor.

– Tudja mit? Inkább maradjon közöttünk – ütötte meg a békülékeny hangot Belami, de úgy, hogy a hang kétszer is megpördült a tengelye körül, mielőtt ájultan padlóra került. – És akkor részese lehet egy korszakos, mondhatnák történelmi felhívásnak.

– Jaj, csak azt ne… – hördültek fel többen is.

– De bizony. Én, Belami, a külváros nyugalmazott szépfiúja ezennel felhívom mindazokat, akiknek nem tetszik a rezsicsökkentés, hogy éljenek állampolgári jogaikkal, és kezdjenek polgári engedetlenségbe.

– És az mi? – esett le Plüss Eta álla a székről.

– Vagyis – folytatta Belami – tagadják meg az olcsóbb számla kifizetését, és követeljék, hogy nekik ezentúl is tíz százalékkal többet kelljen fizetni a villanyért, a gázért, a fűtésért, egyszóval mindenért.

– Maga megőrült. Ilyen ökröt egyet sem talál az országban – legyintett Smúz apu.

– Az majd kiderül. Én mindenesetre várom mindazok jelentkezését, akik többet akarnak fizetni – vigyorgott Belami, majd szépen kisétált a Zsibi ajtaján.

– Na, ez aztán jól kifundálta. De azért a sörét kifizethette volna, mert momentán én még nem jelentettem be árcsökkentést – robbant a dühtől Józsi csapos, és egy könnyed mozdulattal Belami után dobta a szemetes vödröt. 

Jó estét kívánok! – mondta bele a Zsibbadt brigádvezető emlékét őrző kocsmában ülő összes hím és nőnemű személy képébe a tévébemondó. És a Panel Pál lakótelepen élők el is hitték: nekik aztán most jó, sőt mi több, estéjük lehet. A szakadó eső kívül rekedt a közkedvelt vendéglátó ipari egységen, a fröccs sem lett drágább, pedig hát a kőolaj világpiacon úgy kúszik fölfelé, mint tenni szokta bizonyos Pókember az A kategóriás amerikai filmekben.

Mivel Józsi csapos is bejelentette: tekintettel a közelgő fizetésekre a hiteltilalmat felfüggeszti, már semmi nem állhat a jó este útjába – motyogta Smúz apu, és tekintetükkel megcélozzák a televízió nevű technikai találmányt. A mosolygós, folytatólagosan elkövetett súgógép-függésben szenvedő bemondó pedig igazán megdolgozott a pénzéért. Előbb azt kiabálta, hogy három autó borult az árokba, két utasnak gerince tört, egynek a nyaka ficamodott. De a negyedik se élhette túl, mert kisbusz rohant beléjük, meg egy közelben sompolygó tengeralattjáró is felöklelte őket. Aztán következett ötven másodperc házégés, menekülő öregekkel, füstmérgezéssel, fejét csóváló tűzoltóval, hogy egy újabb váltáskor már sztrádabalesethez vijjogó mentő hangját közvetítse a bűvös doboz.

A bemondó meg forduljon hármat a saját tengelye körül, mert így igazán dizájnos az ügy, és közölje: Budapesten állvány szakadt le (egy halott), Jászbodroson halak pusztultak el mérgezésben, meg persze a folyóban, Karancslengetőn pedig valószínűleg kéjgyilkos járt, mert hogy hentesbárddal furdalta négy páciensének három oldalát.

Mivel a vidám este keretében Plüss Eta már harmadszor ájult el a tévét nézve, Cink Enikő javasolta, hogy kapcsoljanak talán egy másik csatornára. Meg is tették. Így aztán idejében elértek egy Amerikában pusztító tájfunt (az áldozatok száma ismeretlen – mondá a bemondó, miközben fuldoklók szívrohamát láthatták a Zsibilakók egyenesben), majd már tüntetők csépelték egymást, kőzápor hullott, vízágyú támadott, és néhány csecsemősikoly hasított bele a jó estébe.

– Nem lehetne mégis inkább a baleseteket nézni – fordult fel széke is, gyomra is Bika Jenőnek. Így aztán megint indult a szörfjárat, Minek Dönci kezében billegett a távirányító, ám akciója nem járt sikerrel. A vidám este keretében ugyanis egy könnyedebb ittas vezetéssel párosuló egész családot kiirtó gázolás helyett terrorakcióra bukkantak, leomló szálloda képei költöztek a Zsibibe, majd kábítószer nepperek kommandós elfogása következett, mintegy habként a finom vértortára.

A Zsibiben többen is javasolták, hogy legalább az időjárás-jelentés miatt várják meg a hírhalom végét, így aztán Ló Elek még hallhatta, hogy a bemondó további kellemes estét kívánt, majd Elek elvitette magát a legközelebbi fához, azt kiabálván: ha tényleg ilyen ez a világ, akkor ő inkább hátba lövi magát.

- Pisztoly nélkül nehéz lesz! – cuppantott félig sem megrendülve Smúz apu, és csöndre intette a hangoskodókat, mert már magazinműsorok foglaltak el minden televíziós csatornát. Ezekből aztán kiderült azon a szép és jó estén, hogy Magyarországon mindenkit átvernek, kirabolnak, elhagynak, letaposnak. Meg egyébként is, aki még nem ment csődbe, az attól retteg, aki csődbe ment, az meg halálba menekül. Suviczkné Ráncz Emília például többedmagával nem tudta kifizetni a befizetni valót, ezért sztrájkot hirdet, és könnyzáporral támadta le a legközelebbi önkormányzati hivatalt.

– Más nincs? – jajdult fel hetedszerre Cink Enikő. Vele közölték: de bizony van, és átléptek egy vitaműsorba, amiben okos emberek okos gondolatok közepette üldögéltek, és azt jövendölték: irtózatosan közel van már a környezetszennyezési katasztrófa, nagyon valószínűsíthető egy kis pénzügyi összeomlás, majd gunyoros mosollyal kerek körmondatokban kifejtették egymásról, hogy a velük szemben ülő buta, mint egy tarkón lőtt tehén, vagy azért mert szereti a globalizációt, vagy azért, mert nem.

– És ha inkább filmet néznénk? – kereste a kiutat Belami is, akinek régen nem volt ilyen jó, vidám estéje, meg további kellemes szórakozása, ezért csak hét foga vacogott a rettegéstől.

– Filmet? Hát, tessék! – kattintott Firnájsz Egon. – A Hasfelmetsző üregi nyúl balladája, avagy ki nyomta ki Lompos Harry bal szemét című kelet-amerikai produkcióra kíváncsi, vagy a Nindzsa kölök, vérbe fagyva nyolcadik része köti le inkább? – érdeklődött Egon, miközben két ember nagytotálban és bő bugyogóban saját különbejáratú kardjába dőlt. A játszmának vége – ordibált egy bérgyilkos, majd fölrobbantotta fél San Franciscót.

Belami pedig annyit suttogott csupán: neki talán ebből a kellemes estéből elege is lenne, és inkább kifizeti aznapi fogyasztását. – A hölgyek és urak nem jönnek még? – kérdezte a külváros szépfiúja. Bevallani persze húszezerért sem merte volna, hogy ezen a vidám estén akkor se merne egyedül kilépni a sötét utcára, ha abból a tengernyi nindzsakölökből harminc csak rá vigyázna.